Ebben a munkában hamar megtanultuk, mi az a tanult tehetetlenség. Az a bonyolult életvezetési viszonyulás, aminek nem szabad megállni a kezdeti pontján, és úgy gondolkodni, hogy persze, te kérsz valamit, amiben hiányt szenvedsz, mi meg adunk. Mert segítő szervezet vagyunk, tehát ez a dolgunk. Ezzel ugyanis csak konzerváljuk az illető állapotát, és azt erősítjük meg, a boldogulás útja a megfelelő helyre eljuttatott kérés.

Amiből aztán hamar kialakul egy olyan életstratégia, ami előtt a közösségi média szélesre tárta a kaput, hiszen ebben a digitális térben könnyen meg lehet találni segítő szervezeteket, magánszemélyeket, akik szociálisan érzékenyek, és adnak, gyűjtenek, elviszik, és, ha az illetőnek szerencséje van, hosszú időre biztosítják, hogy a szerencsétlen rászoruló szerepéből ne is akarjon kitörni, hiszen így is boldogul. Anélkül, hogy ehhez a facebookozáson kívül más, különösebb erőfeszítést kellene tennie.

Több blogot tudnék megtölteni esetleírásokkal, mikor valaki azt gondolta, ennyi, ha valakinek kell, és adunk neki, az majd egyenesbe jön, és boldogan él tovább, a segítő pedig megdicsőülve gondolhat arra, hogy e mögött a szép történet mögött ő áll. Mert segített. De a folytatás nagyon sokszor nem így alakult. Ha a facebookos kérésre valaki úgy reagált, hogy elvitte az adományt, gyakran nem azt a képet kapta, amit várt. Vagy mögé állt a családnak, ám a sokadik segítségnyújtás után már látta, nincs változás, így ez az egész egy feneketlen kút. Volt persze, aki rosszabbul járt, mert, mivel megerősítette, hogy ő ad, így az első, hálával teli találkozást már lista követte, hogy mit kér, és mikorra, majd egészen zaklatásig ment a dolog.

Sokan írnak nekem, no nem akkor, mikor belefognak egy ilyen segítő akcióba, hanem, mikor kezdik úgy érezni, hogy átverik őket, és kérdezik, mit csináljanak.

Ilyenkor már nehéz mit mondani, inkább az elején tudom megmondani, mit csekkoljanak le, kinél, hogyan, hogy reális képet kapjanak, mire figyeljenek a találkozáskor, melyek azok az apró, árulkodó jelek, amelyeket mi is a saját kárunkon tanultunk meg értelmezni.

Azt is fontos látnunk, hogy ezek az emberek nem csalók…hanem ebben találták meg a túlélés stratégiáját, ez a legkönnyebb út, hát persze, hogy ezt választják. Ennek a kialakulásában éppúgy felelős az, aki megerősítette ezt a vonalat: “igen, te egy áldozat vagy, egész életben szerencsétlen voltál, nem is vagy képes semmire, de ezért nem te vagy a hibás, hanem a szüleid, a tanáraid, az önkormányzat, a hivatalnokok, az az álnok családsegítő, az igazságtalan rendőrök, az orvos, stb… de itt vagyok én, és segítek, csak mondd, mire van szükséged…”

Amikor rátaláltunk erre a problémára (mert az elején mi is csak adományoztunk…akkoriban ez a bizalmi légkör kialakításához jó lépésnek tűnt), elég nehéz volt átprogramozni az egész segítségnyújtást, és kivenni belőle a “nekünk jár, mert mi szegények vagyunk” elemet. Mert láttuk, a változáshoz más (is) kell a segítségen kívül: hit, hogy képes rá, motiváció, hogy akarja, lehetőség, amivel élni lehet, és megerősítés, mentorálás, újrakezdési lehetőség. Folyamatosan.

Nem volt egyszerű ezt elfogadtatni velük, de sikerült kialakítani közösen “igazságosan” ezt, bár ez az “igazságosság” nehéz dió…többnyire azt érzik csak annak, ami nekik jó. Ami másnak, az már igazságtalan.

De a szabályok és azok következetes betartása működik, és ez a lényeg. Ezekkel segítjük, könnyítjük azokat az utakat, amelyekben elmozdulhatnak a mélypontról. A döntés az övéké. Nem kötelező jelleggel vagyunk jelen. Lehet mellettünk dönteni, és lehet másképp. Mi ott vagyunk, maradunk, ezzel az aktivitásra sarkalló szemlélettel, amiben jól látjuk a mindig visszatérő tanult tehetetlenséget is. Mert az nem múlik el, ahhoz hosszú idő kell, és a körülmények pedig nem mindig minket támogatnak.

Arról, hogy mi az, hogy civil szervezet, meg hol vagyunk mi az intézményrendszerhez, az államhoz viszonyítva, nincs tudásuk. Hiába is magyaráznánk, ehhez másfajta világlátás kell, ismeretek, amelyek itt hiányosak. Van valaki, aki segít. Akkor is, ha az intézményrendszer nem. Ez átmegy.

Persze ez sokféle helyzetet teremt. Mi első lépésként mindig rákérdezünk, sokszor le is csekkoljuk, hogy az állami rendszer képes-e a problémára megoldást adni. Erre egyszerűen a mi védelmünk miatt van szükség, a rendszer is ránk tol könnyedén mindent, ha van, aki megcsinálja, minek kínlódnának vele. Furcsa volt felismerni, hogy a tanult tehetetlenség az intézményrendszernek éppúgy része, mint a családoknak. Mert nagyon sokszor van megoldás, csak kicsit gondolkodni kell rajta, van, hogy többletmunkát kell befektetni, kreatívnak lenni, vagy egyszerűen csak a munkát végezni. Keserves megtapasztalás látni, hogy egyszerűen nem akarnak ügyet csinálni maguknak, mert az munkával jár, inkább félrefordulnak, szemet hunynak, a “majd megoldódik valahogy” időhúzó álláspontjával.

Azt is tapasztaltuk, hogy sokszor azért fordulnak hozzánk segítségért, mert valami miatt nem akarnak az intézményrendszerhez. Pl. karanténba kerültek, és menjünk, vásároljunk be nekik. Tudtuk, a településen az önkormányzat segít ilyen esetekben, kérdeztük, miért nem hozzájuk fordul? Mert hozzájuk nem akar – hangzott a válasz, majd pár nem nyomdaképes mondat kíséretében lecsapta a telefont.

De vannak más cifra esetek is. E heti történet, hogy az egyik családban a férj elutazott távmunkára, a család maradt otthon. Volt tűzifa, de nincs felvágva. Nem váratlanul utazott el, hetek óta tudta, mikor fog elmenni, de nem vágta fel. Most, hogy nincs itthon, telefonon keres sorban bennünket, hogy menjünk, vágjuk fel a tüzelőt. Ennyit igazán segíthetünk… Mondjuk, hogy nem ez a dolgunk, de nem érti. Van a faluban, aki pár forintért szívesen felvágná, de az pénzbe kerül, nyilván ezért nem azt a vonalat mozgatja.

Máskor telefonálnak, hogy bejöttek vonattal, de a vasútállomás messze van a központtól, nem mennénk ki értük kocsival, hogy ne kelljen gyalogolni? Micsoda harc az is, hogy elérjük: tömegközlekedéssel utazzanak, és ne fogadott autóval, a költségek sokszorosáért. Rendre kérnek segítséget, és nehezen értik meg, mi nem támogatjuk a feketezónát, a pénzért fuvarozást. Adunk útiköltséget, ha indokolt, pl. orvoshoz kell menniük, vagy valami személyes ügyintézésre, de csak tömegközlekedésre, amiről számlával és jeggyel kell elszámolniuk. Sokszor utasítják vissza, és választják mégis a fuvaroztatást. A falugondnoki szolgálathoz sem fordulnak, mert oda időben kell jelentkezni, “úgysem visz el”-mondják, ha utánanézünk, kiderül, meg sem próbálták. Kényelmesebb nekünk szólni.

Vannak furcsa, sokszor teljesen életszerűtlen kérések is, pl. mikor egyszerre kérnek ugyanabba a családba gyertyát (mert ki van kötve a villanyt) és tabletet (mert hallották, hogy adunk effélét is).

Szóval, nem egyszerű a tanult tehetetlenségben szocializálódókkal megértetni, miért is vagyunk. Nagyon sok idő megy el azzal, hogy minden család esetében a lehető legjobban képbe kerüljünk, és arra vezessük rá őket, arra készítsük fel, hogyan lehet ügyeket intézni, a lehetőségekkel élni. Mi az, amiben az intézmények, önkormányzatok segítségére számíthatnak, mi az amiben a mienkre, és főleg mi az, amit nekik maguknak kell tervezhetően, átgondoltan megtenni.

Néha olyan félelmetes tudáshiányokkal találkozunk, hogy mi is elképedve nézünk egymásra. Sokszor tapasztaljuk a szövegértési képességek hiányát is, de azt is, hogy erre is építenek: a félreértelmezésre. Amiből aztán hihetetlen történeteket találnak ki. Pl. egy adósságrendezés kapcsán, hogy eddig csak egy levonásról tudott az illető, de miután mi elkezdtünk segíteni abban, hogy ebből hogyan tudna a lehető legjobban kijönni, azóta sorban jönnek a felszólítások hozzá. Olyanok, amiről nem is tud, mert ő olyan kölcsönöket nem vett fel. Ezt addig terjeszti a faluban, míg mindenki kihátrál az adósságkezelésből, aki korábban belekezdett velünk dolgozni ezen. Mert ezt elhiszik, a nélkül, hogy egyetlen értesítést elolvastak volna. Pedig abból kiderül, hogy ezek nem légből kapott tartozások voltak.

Na, egy vicceset is a végére. Sokféle kérés futott már be hozzánk, amiben segítséget kérnek. Volt olyan is, hogy az illető úgy érezte, rontás van rajta. Mert semmi sem úgy sikerült, ahogy szerette volna, aztán “biztos forrásból” megtudta, hogy cigányátok van rajta. Mi pedig biztosan ismerünk olyan jósnő-féleséget, aki ezt le tudja venni róla.

Sok mindenben próbálunk segíteni…de ez nem a mi területünk. Persze jó, hogy még egy ilyen esetben is mi jutunk az eszükbe. Az Igazgyöngy, mint segítő szervezet. Aki harcol a tanult tehetetlenség ellen (is).