Ritka eseményen lehettem ma, a biharkeresztesi Roma Nemzetiségi Önkormányzat megemlékezésén voltam, amit a Roma Holokauszt Emléknapja kapcsán szerveztek.
Kíváncsi is voltam, vajon milyen lesz, hogyan szervezték meg, hányan leszünk, kik tartják fontosnak, hogy jelenlétükkel jelezzék, nem az elhatárolódás, hanem az odafordulás fémjelzi a viszonyukat a cigánysághoz is, és ehhez az emléknaphoz is.
Pályázati keretek között kerestek és találtak rá lehetőséget, a jelenléti ív aláírása is igazolta ezt, és azt gondolom, méltó módon megszervezett esemény volt. A filmbejátszások, verses-zenés emlékezések mellett két helyi gyerek szavalatát is beépítették, és egy szabadtéri emlékfalat is készítettek, ahol gyertyagyújtással végződött az emlékezés. Az emlékkiállítás fotói részben a romák tradicionális képei voltak, részben a haláltábor rémségeit dokumentálták.
Láthatóan sok munkát fordítottak rá, mert tisztességesen szerették volna megszervezni, volt ehhez külső segítségük is. Ami számomra megint egy üzenet, amit az utóbbi időben néhány települési roma nemzetiségi önkormányzatnál láttam, hogy felmérik, mihez elégséges a tudásuk, és ami náluk nincs meg, ahhoz segítséget kérnek. Ők már értik talán az összefogás jelentőségét, és azt is, hogy nem ördögtől való az egymástól tanulás. Hogy ez nem egy hatalmi harc, hanem egy elfogadást építő történet. Mert minden közösen megszervezett esemény, élmény, valamilyen problémának az együttes megoldása a közösséget építi. A települési közösséget, amit szerintem így kell értelmezni, nem széttagolva, cigányra és nem cigányra, romungróra és oláh cigányra. Minél több közöd szálat tudunk mozgatni, annál erősebb lesz a közösség. Az erős közösség pedig sokkal többre képes, mint a széthúzó.
Azt hiszem, az lett a baj, hogy a nemzetiségi önkormányzatok az identitás építést nem tudják másképp értelmezni, csak a többségtől való elkülönülés szemszögéből. Ám ha az identitáshoz már nincsenek meg a hagyományok, csak félrecsúszott, kulturálisnak aligha nevezhető kapaszkodók maradnak.
A meghívottak névsorát nem ismertem, így nem tudom, kiket vártak még, de nagyon örültem, hogy a települési polgármester, az állami iskola igazgatónője és a Biztos Kezdet Ház vezetője is ott volt, ennek ugyanis számomra újra szimbolikus üzenete van. Mert a roma nemzetiségi rendezvényeken a többségi társadalom nem túl gyakran képviselteti magát, igaz, erről nemcsak ők tehetnek, hanem nyilván attól is függ, milyen tartalommal töltik azt meg a szervezők. A “kulturális” szó erősen devalválódott ezen a téren, számomra legalábbis mindenképp, mert legtöbbször a bulizásról szólt, olyanról, ami már nagyon nem olyan üzenet, ami a hagyományőrzéshez, az identitás megőrzéséhez kapcsolódik, mégcsak nem is a közösségépítéshez. És ez így szerintem nem építi az integrációt, sokkal inkább rombolja.
Ha a települési, intézményi vezetők elmennek egy kisebbségi rendezvényre, annak jelzés értéke van. Jelzi, hogy elfogadók és nem elutasítók…még nem is semlegesek, pedig ez ma a legkényelmesebb álláspont. Ahol a vezető pozícióban levők ott vannak, az jelzés lesz azok számára is, akik az intézményeiken belül dolgoznak.
A helyi romák közül is eljöttek jó-néhányan, ha a település nagyságához, és azon belül is a cigányok létszámához viszonyítva nem is túl sokan, de kezdetnek ez nem volt rossz. Ezt egyébként mindig figyelem a nemzeti ünnepeken is. Mert ott sem jellemző, hogy képviseltetnék magukat. Pedig ennek is üzenete lenne. Hogy hányan érzik fontosnak a történelmi, vagy akár a helyi események, megemlékezések fontosságát? Lehet ennek oka a tudáshiány is, vagy, hogy egyszerűen nem érzik ezeknek a közösségi eseményeknek a jelentőségét, üzenetét. Bár ez semmiképp sem csak rájuk jellemző specifikum.
Erről is írtam már egyébként sokszor, hogy a részvétel mennyire pozícióhoz kötött. Hogy leginkább azok vannak jelen, akik önkormányzati képviselők, intézményvezetők, és amikor ezekben a pozíciókban csere van, akkor cserélődnek az ünnepségek résztvevői is, és sem előtte, sem utána nem érzik már fontosnak, hogy ott legyenek. Izgalmas ilyen szempontból nézni a március 15-i, október 23-i koszorúzásokat. A nemzeti öntudat pozícióhoz kötődését.
No meg ott van a települések hagyományrendszere is. Mennyire tartják fontosnak ezeket, vannak-e lelkes szervezők, akik a megcsappant kultúrházi munkatársak között (ahol van még valaki) energiát fektetnek ezeknek a megszervezésébe, mennyi pénzt tudnak szánni rá, mennyire tudják ezeket emlékezetessé tenni, és egyáltalán, mennyire épültek be ezek maradandóan, az idők változásait is bírva egy-egy település arculatába.
Azt hiszem, veszteségeink vannak ezen a téren is. A leszakadó térségek kis falvaiból a kulturális események az iskolák bezárásával és a kultúrházak működésének csökkenésével lassan eltűntek. Vannak települések, ahol évente egy-egy fesztivállal még próbálják még a tradícióikat életben tartani, ezek főleg kulináris fesztiválok, szórakoztatás, és inkább mások odahívásáról szólnak, helyi közösségi elemeket egyre nehezebben tudnak már beépíteni.
Ahol nincs közösségi élet, ott a megemlékezések is csak kipipált tételek lesznek. Nem tudnak mást sugallni. A kipipált tételeknek pedig sajátossága, hogy lassan elhalnak. Kötelező elemként megmaradhatnak, de nem lesznek már fontosak, azoknak sem, akik elmennek rá, és azoknak sem, akik megszervezik. Vannak falvak, ahol semmilyen megemlékezés nincs már. És nem hiányzik senkinek.
Ezeket újraépíteni nagy kihívás. Amikor már hagyományok sincsenek, nincs, ami a közösséget összetartja. Sok helyen úgy tűnik, nincs kivel közösségi identitást építeni… érdektelenség, a másik lenézése, önértékelési problémák, rivalizálás, hatalmi harcok, elhatárolódás, elszigetelődés. Kortünetté vált.
Nagy kérdés számomra, hogy ezeknek az újraépítésével mikor és kik fognak foglalkozni. Mikor és hogyan tudjuk pl. olyan köntösbe öltöztetni a megemlékezéseket, hogy azok bevonzzák az embereket, és beteljesíthessék funkcióikat.
Nem kényszerből, hanem csak úgy. Mert jó érzés a többiekkel együtt részt venni benne. Nekem ma jó volt Biharkeresztesen. Köszönöm nekik az emléknap megszervezését.
