Milyen évünk volt? Ha azt nézem, hogy magával az ÜGY-gyel, a gyerekszegénység ügyével kapcsolatban mik történtek, nos, ezzel kapcsolatban nem igazán tudok pozitív változásokat megfogalmazni. Az oktatás, egészségügy, gyermekjóléti szolgálat nem tudott változásokat elérni, sőt, a szakemberhiány felerősödése csak tovább nehezítette az ágazatok munkáját. Az oktatási szegregáció ügyében nem történt változás, a generációs szegénységben élők élethelyzete nem lett könnyebb, a leszakadó térségekben nem lett több munkahely, és szakképesítéssel sem kerültek ki többen az oktatási rendszerből, mint korábban.
Maradt minden abban a folyamatosan lefelé csúszó állapotban, amiben csak egyvalami erősödik, a nem jogkövető túlélési lehetőségek sora.
Ami a kormányzat részéről elindult, abban a leglényegesebb, hogy a felzárkózás ügye átkerült az EMMI-ből a BM-hez, ami alapvetően más rendszer, másfajta megoldási módszertannal, viszonyulással, célokkal. Nem egyszerű helyzet, mert a felzárkózás ügye komplex, nem választható le pl. az oktatásról, egészségügyről, és egy sor más területről sem, azok viszont az EMMI hatáskörében vannak. A kriminalizáció elleni fellépés, mint vezérfonal csak a tünetek kezelésére képes, az okokra a többi terület hathat, és ez két minisztérium között nehezen kezelhető.
Hogy érthetőbb legyen: pl. az oktatás kulcskérdés a felzárkózás problémájában. Az érintett gyerekek zöme viszont szegregálódó, vagy szegregált iskolába jár, és ennek összes hozadéka meghatározó erővel bír a jövőjükre nézve. Az oktatási szegregáció azonban nem választható el a köznevelés rendszerétől, amit az EMMI szervez, irányít. A BM-nél elindíthatnak változtatásokat, de ezzel nem fognak foglalkozni, nem tudnak pl. megfelelő szakembereket küldeni a meglehetősen fokhíjas tantestületekbe, nem tudnak sem oktatásszervezési, sem módszertani változásokat elindítani, mert erre nincs tudásuk sem, és ez az egész nem az ő rendszerükön belül kezelhető.
Megfelelő, esélyteremtő oktatás nélkül viszont nem lesz változás, bármit és bárhogyan próbálnak majd. Mert az alapkészséghiányos, szakma nélkül az oktatási rendszerből kikerülő fialatok állandó, sőt növekvő feladatokat adnak a Felzárkózásért Felelős Államtitkárságnak, és a BM-nek is.
Ide tartozó változás, ami minket is érint, hogy Tolddal, az alapítvány 20 évre tervezett pilotprogramjának helyszínével bekerültünk az első harmincas körrel abba a programba, amit a BM a Máltai Szeretetszolgálat szakmai irányításával végül 300 falura tervez kiterjeszteni. Túl sokat erről még nem tudok mondani, a program szakmai megvalósítói mi vagyunk, és ez nyilván sokkal szorosabbra fűzi az együttműködésünket a települési önkormányzattal, amiben reményeink szerint tudunk új pozitív változásokat elindítani. De annyira az elején van még minden, hogy csak reményeimet tudom megfogalmazni, hogy olyan területeket is fel tudunk majd vállalni, amire eddig nem volt forrásunk. Pl. a lakhatási helyzet javítása, vagy az elhagyott telkek kisajátításának témájában. Az eddigi nagyon fontos területeket pedig visszük tovább, hiszen itt ez a támogatás egy már 10 éve működő programba csatornázódik be.
Ráadásul olyanba, amelynek már mérhető sikerei vannak. Mert a gyerekekkel nagyon szépen haladunk, a szociális kompetenciák fejlesztésére fókuszáló művészetoktatásunk és a tanodánk fejlesztései mérhető változásokat hoznak, az ösztöndíjprogramunk szépen ívelő tanulmányi sikereket biztosít, és a közösségfejlesztésünk is stabil alapot ad már a munkához. A közösségfejlesztés továbbra is nőközpontú, de a férfiak számára is nyitott. A nagyobb közösséget érintő heti foglalkozások mellett mikroközösségi hatásokkal is dolgozunk, a baba-mama klub mellett egy, a női szerepek megváltoztatására irányuló kismama-klub beindulása is az idei munka eredménye. Most a tanoda is indított egy szülői klubot, egyre több irányból erősítjük összehangoltan a változásokat.
A foglalkoztatási programelemben a társadalmi vállalkozásunk dolgozóinak nagyobb része cserélődött, korábban meghatározó tagoktól is megváltunk, de képesek voltunk újraépíteni, stabilizálni a csapatot. Sajnos, a tőlünk távozottak egy része most inkább ellenünk dolgozik, mint velünk, de aki tudja, milyen a szegregátumok világa, az talán nem lepődik meg ezen. Ezért, mert ezzel a megtapasztalással, tudással dolgozok, nem hiszek sosem el olyan híreket, amelyben valaki azt állítja, néhány év alatt, csupán a lehetőség nyújtásával megváltoztat attitűdöket, családokat. Mert nem ennyi. Ha ennyi lenne, már rég nem lenne ekkora a probléma.
A társadalmi vállalkozásunkban a SZUNO kézművesprojekt egyre szebben ível felfele, a mezőgazdaság-élelmiszerfeldolgozásban is haladunk, ha óvatosabban is, és új elem az idén a szalmabrikett-készítés, ami még kezdeti szakaszban van.
A bűnözés fogalma eléggé árnyaltan jelenik meg nálunk. A durva, rendőrségi beavatkozást igénylő esetek száma már nem jelentős, ami van, az is egy-egy családhoz köthető, családon belüli viszály, amit az alkohol emel rendőrségi intézkedésig. Van viszont egy sor olyan nem legális dolog, ami nélkül nem élhető egy szolgáltatáshiányos falu, a boltocskázás, illegális cigaretta és italkereskedelem, a pénzért fuvarozás, az állandó üzletelés. Amit tud és elnéz mindenki, mert nincs mit tenni…csak arra próbálunk ügyelni a rendőrséggel együttműködve, hogy ne csapjon át olyan szintre, ami már uzsorának tekinthető. És arra is, hogy ne kapcsolódjanak hozzá más dolgok, pl. a kábítószer, vagy a prostitúció.
Szintén tehetetlenek vagyunk a feketemunkával kapcsolatban, nekem úgy tűnik, ez most nem érdekel senkit. Mint ahogy a korrupció sem, ami azért elér mindenhova, mert a pályázati pénzek lenyúlását a leszakadó térségekben is látjuk. De ezzel kapcsolatban már én is csak legyintek. Olyan dolgokra is, amelyeket régen el sem tudtam volna képzelni. Mert az embernek mérlegelni kell, minek érdemes nekimenni, kockára tenni a munkát, azt a rengeteg energiát, amit eddig ebbe a kollégáimmal együtt befektettünk. Mindig nagyobb és nagyobb lett a probléma, amiben dolgozunk…és talán ebbe a rendszerszinten beépült korrupcióba már tényleg nem kell beleállnom. Sem időm, sem energiám nincs rá. De elég nagy erőfeszítésembe kerül elterelni a figyelmem ezekről, és arra koncentrálnom, amit feladatként, 20 éve megjelöltem magamnak. És nehéz jogkövető szemléletet képviselni a terepen, miközben a felépítmény is ezer sebből vérzik ezen a területen. Nehéz kompromisszumok ezek számomra, mert nincs már tiszta üzenet semmiben, mégis ebben a rendszerben kell vinni tovább az ügyet.
Ami biztos siker számunkra ebben az évben, az a társadalmi beágyazottságunk további növekedése. Ennek egyik vonala a helyi beágyazódás, együttműködés a Tankerülettel, iskolákkal, óvodákkal, Gyerekjóléti Szolgálattal, Családsegítővel, Gyámhivatallal, Rendőrséggel, Védőnői Szolgálattal. Az önkormányzatokkal az együttműködést települése válogatja. Ahol elfogadják a segítő szervezet szerepét, ott könnyebb. Rossz viszonyban úgy érzem, most egyetlen önkormányzattal sem vagyunk, bár azért azt nem hallgathatom el, hogy ezek között van olyan, aki szemtől szembe mindig pozitív, de a háttérben ahol lehetőséget lát, ott azért betart. Ilyenkor nem bánom, hogy nem sok minden maradt az önkormányzatoknál, mert nyilván hatnának ezzel a viszonyulással az intézményrendszerre is, és ez nehezítené számunkra az ügy képviseletét. A kérdés, hogy szakmaiság, vagy politika azért még küzd egymással, mindenhol. És ez szerencsére megosztja az erőviszonyokat. Bár korábban azt éreztem, a politika mindent letarol, most inkább azt látom, nem tudja lejjebb nyomni már, beállt egy szint, és ebben erősödik a szakmaiság, még a függőségben tartás ellenére is.
Ami nem alakult az idén sem, az egyházi vonal, az egyházi iskolák szegregáló hatása miatti munkánk továbbra is egy konfliktusos terep, de amire ennyire nincs politikai szándék, azt nehéz képviselni.
A másik vonal a társadalmi beágyazottságunkban, az földrajzilag távolabbi. Ebben az idén újra bővültek a felsőoktatási kapcsolataink, amit nagyon fontosnak érzek. Így a meglevő kapcsolatok mellett létrejött a SZTE-mel közös könyv, melyben a szociális munkánk módszertanát sikerült beemelni a felsőoktatásba, ez talán hathat majd a szociális szakemberképzésre, a Képzőművészeti Egyetemmel még most is zajló közös munka pedig a pedagógusokra. Növekedett a támogatóink száma is, mind a civil, mind a céges vonalon. Folyamatosan emelkedő számban követnek minket a közösségi médiában, és ez újabb kapcsolatokat és támogatókat hoz, itthon és külföldön egyaránt. Az idén szakmai vonalon több programba kaptunk meghívást az OH részéről, ami szintén pozitív.
Szóval, ambivalens értékelni a munkánkat, mert a probléma rendszer szinten nem változott, de a tény, hogy tovább tudtunk dolgozni a megkezdett úton, az ma talán már önmagában is eredménynek tudható be. Sok sorsot, életpályát segítünk, hogy jobb ívet fusson be, mint amire a körülmények között rendeltetett, és ennek a tapasztalatai mentén próbálunk egy hatékony módszertant leírni. Ha ebben tudunk tovább haladni, az már egy pozitív történet. De ez egy nagy küzdelem, minden szinten. És ebben az egészben az energiám jelentős részét még mindig a fenntartás biztosítása köti le, ami mellé kell beszorítani a szakmai munkát…nyilván ezért dolgozom jóval többet, mint nyolc óra…..de talán eljön az idő, hogy ez is változhat majd. A csapat fejlesztése ennek a záloga. És ezen is dolgozunk.
Hogy milyen lesz a jövő év? Megszoktam már a bizonytalanságot, a civil szervezetek helyzete, az alapítványi iskolák státusza hozzászoktatott. Persze szeretném, ha az állami rendszer változna, és kiszámítható jövőképet adna a munkánkhoz. Ha változnának a viszonyulások. Ha átlátható lenne minden és nem lennének a számomra értelmezhetetlen titkosítások egy-egy ügy kapcsán. Ha a politikus szó mellé természetesen illeszkednének olyan szavak, mint tisztesség, emberség, közjó, tudás. Ha értelmezhetővé válna az esélyegyenlőség. Ha nem lenne médiával megsokszorozott gyűlöletkeltés.
Persze tudom, ez csak utópia. Mégsem túlélni szeretném csak az Igazgyönggyel a 2020-at. Szeretnék tovább dolgozni a gyerekekért. Együtt, másokkal. És remélni, hogy ebben egyre többen leszünk.
