Felvállalni, hogy szegény valaki, nem egyszerű. Kiállni, és azt mondani, igen, én nem tudok iskolaszert, gyógyszert, élelmet, tüzelőt venni, mert nincs rá pénzem. A problémától távol élő ítélkezők reakciója sok esetben ez: te vagy érte a hibás, mert lusta vagy, ingyenélő, csak kérni tudsz, elvárod, hogy az én adóforintjaimból…., stb. Köztük a vita értelmetlen lenne, mert aki benne van, ő sem érti, miért alakul így az élete, a “tanulni kellett volna” már nem oldja meg a gondjait, és a “menj el dolgozni” elé is ezer, számára megoldhatatlan probléma gördül. Aki pedig nincs benne, az meg csak az akaraton rugózik, mert szerinte ennyi…legfeljebb még kiegészíti a “nem kellene cigire költeni” vonallal… Hibáztató sztereotípiák mentén tolja rá a rendszer felelősségét is az egyénre.
Szóval, nagyon nagy a szakadék, a “jó szegény, rossz szegény” besorolás áthatja a többségi viszonyulást. De a szegényeken belül sem túl rózsás a helyzet.
Tulajdonképpen az első pillanattól kezdve küzdünk ezzel is. Sok mindent el kellett engednem nekem is, hiszen én is más szocializációval érkezek ebbe a problémába. És igen, be kell, hogy valljam, még mindig elmélázok a lakhatási szegénység legmélyebb bugyrából, széttaposott papucsban elém siető asszony mondatain, hogy épp nem tud enni adni a gyerekeinek, miközben vastagra gombásodott körmén messzire vírit a piros körömlakk… Ezt csak elfogadni tudom, mint helyzetet, mert nem éltem át nőként azt sosem, amiben ők élnek, amibe belenőnek a lányok, miközben nők ők is, és meg akarják élni ők is a női szerepeket. Nekem a viszonyulásom más, mert másba nőttem bele, de ez nem jelenti azt, hogy ítélkezhetek.
Nagyon vigyázok arra, hogy a szegénységről úgy írjak, tudósítsak, hogy vigyázzak a benne élőkre. Ami nagyon nehéz, mert meg kell mutatni, ugyanakkor, ha ez személytelen, nem lesz hihető. És ott a média, ami ezt többnyire nem érti, nekik anya kell, aki sírva beszél a nyomorúságról, ez lesz eladható sztori. A médiahír után azonban ott van a közösség, a falu, akik szerint “leszégyeníti” őket, mert az emberek úgy hihetik, hogy itt mindenki “olyan”, holott ők nem érzik magukat annak. Még akkor sem, ha azok. Mert nem akarják ország-világnak megmutatni a nyomorúságukat. Ha pedig az illető még adományokhoz is hozzájut a nyilvánosság után..na, akkor van csak haddelhadd…. Akár még fizikai erőszakba is torkollhat a dolog.
Szóval, kifelé megfelelően tálalni ezt nagyon nehéz, és akkor még nem beszéltem azokról, akik a szegénységben épp erre a vonalra csatlakoznak rá, de nem nyilvánosan, hanem egyedi úton, segítő szervezeteknek, magánszemélyeknek írnak, és ebből egészítik ki a jövedelmüket, mások érzékenységét meglovagolva, gyakorlatilag egy zárt közegben tartva a történetet. Sok támogató szalad bele ebbe, majd fordul hozzám, hogy adjak tanácsot, hogyan lehetne megszabadulni tőlük, kihátrálni ebből a szituációból, amiről ők maguk sem gondolták, hogy ilyen terhes lehet.
Befele sem egyszerű ám. A munka kezdetén találkoztam “az éhező kutyák vagytok” kifejezéssel, olyantól, aki semmivel sem él jobb körülmények között, mégis, valamiféle torz hierarchizálódásban föléje helyezi magát a többinek, lenézve őket, főleg, amikor valamiféle adományhoz hozzájutnak. Aztán rájöttem, ez nem egyedi, megvan ez a közösségeken belül, és a települések között is.
Konfliktusok sora volt már ebből. “Az Igazgyöngynek szülöd a gyereket, mi?”, “hát így könnyű, hogy nem te dolgozol meg érte, csak kunyerálsz”, “ne legyél már olyan büszke rá, nem te vetted azt”, “mentek az alamizsnáért, mi?” stb….alázzák egymást újra és újra a felnőttek. Nyilván az alázza így a másikat, aki valami miatt kimarad. Mert mindenkinek jól jönne, de ahhoz tenni is kellene valamit a közösségéért. Hosszú évek során jutottunk el odáig, hogy értsék, nem “jár” a segítség, hanem azok kapják, akik maguk is változást akarnak, és tesznek is érte. Aki nem él a felkínált lehetőséggel, annak a kérése mindig mérlegelés tárgya, hiszen ott vagyunk, aki akar, az dolgozhat, tehet, léphet, kapcsolódhat. Ha nem akarja, nincs baj, nem kényszerítjük ezt rá senkire, de akkor meg kell tudnia oldani a problémáit maga.
Így dolgozunk már a kezdetektől, alakítva a közösségi szabályokat, velük együtt. De nagyon nehéz ez. Aki együttműködő, látható módon a közösség részeként tevékenykedik, azt segítjük, örömmel, haladnak is. Ám aki mondjuk a közösségben függőségben tartja a többit, tartozással, erővel, annak azt kell sugallnia, hogy ő nincs az alapítvány segítségére szorulva, hiszen ő megél e nélkül is. Közben pedig ez nem így van, neki is jól jönne a segítség, az adomány. De ezt a két szerepet egy személyben nem lehet megtartani. Tőlük jön hát a “kutyázás”, a többi fölé helyezés, a “nekem nem kell” viszonyulás, miközben neki is kellene, jól jönne. De nem lehet valaki egy személyben elnyomó és együttműködő, pláne nem ott, ahol az elnyomás ellen küzdenek.
A legszomorúbb, amikor a felnőtteknek ez a reakciója a gyerekekbe is átmegy. Mikor az otthon hallottakat ők az iskolában modellezik le. “Jé, te is csóró vagy, ha igazgyöngyös táskád van”, “mi van, neked is “nórikás” cipőd van?”, “téged is az Igazgyöngy öltöztet?”-indulnak a csúfolódások a suliban, sírásig alázva azt, akin segítettünk. Aztán a gyerek hazamegy bőgve, a szülők felháborodnak, indul a veszekedés, ki mondta előbb, a hazudozás, hogy nem tudja, honnan veszi a gyerek, ő ilyet nem mondott, stb. A gyerek pedig szemrebbenés nélkül hazudik, hiszen ott a példa előtte, a szülő, aki letagadja, amit előtte mondott. A vége pedig az is lehet, előfordult már, hogy a láthatóan rászoruló család nem kér többet adományt, ruhát, cipőt, mikor tőlünk ingyen kapná, mert nem akarja, hogy a gyereket csúfolja a többi az iskolában. Hanem inkább megveszi, néha pont attól, akitől az egész csúfolás elindult. Így kerekedik ki az igazi történet, amiben kiderül, tudatosan felépített az egész, üzleti fogás, lenyűgöző marketinggel, a nyomorúságban.
Elnéztem a múltkor az egyik ruhaosztást. Sokan voltak, segítettek egymásnak, ha valaki olyat talált, ami a másikra, vagy a gyerekére lehet jó, szólt, odaadta neki. Nem volt hangoskodás, csúfolódás. Normálisan ment le minden. Azon gondolkodtam közben, miért nem lehet ezt így, mindig, tisztességesen? Miért jön ebbe a sztoriba is bele mindig a másik fölé kerülni akaró, magát megjátszó, a másikat megalázó viszonyulás? Miért érzik azt valakik mindig a közösségben, hogy nekik a többi fölé kell kerülni, miközben semmiben sem különbek a másiknál? Miért nem látja, hogy ha a gyerekének a másikat alázó viszonyulást adja át otthon, akkor a rosszat adja át? Mert ő is azt fogja csinálni a többivel, amit otthon az apja, anyja mond és tesz, mert ez neki a minta.
Persze tudom közben, hogyha ez ennyi lenne, hogy belátják, és kész, akkor már rég megoldódott volna minden. Épp ez a nehéz, ezeket a családokat, személyeket a közösség részévé tenni. De csinálni kell, erősíteni a többieket, működtetni a közösen fejlesztett helyi “etikai kódexet”, ha kell hatósági, rendőrségi segítséget kérni, és lépésről lépésre visszaszorítani a másik fölött hatalmaskodó, őket kihasználó, megalázó réteget.
Közben persze értelmezve mindent. Főként az okokat. Mert azokra kell hatni. Az okok kezelése nélkül nem megy.
