Miközben pontosan tudom, hogy ezen az egész iszonyúan bonyolult problémahalmazon csak a közösség megerősítésével, írott, vagy íratlan közösségi szabályok kialakításával lehet fogást találni, azért ebben ott vannak az egyéni sorsok is, a maguk egyediségével.
Vallom azt is, hogy nem engedhetünk el senkit, hiszen mindenki hat valahogy másokra, ki negatívan, ki pozitívan, és keserves munka visszaszorítani a hátráltatókat és megerősíteni, sokszor megvédeni azokat, akik már elmozdulnak, másképp gondolkodnak. Mert a szegénységben is ugyanolyan személyiségtípusok vannak, mint máshol. Néha egészen rémisztő párhuzamokat lehet vonni egy kisebbségi települési hatalmi konfliktus és a nagypolitika között. Manipulálásban, erőfitogtatásban, álhírek keltésében, megfélemlítésben, kommunikációban. Nagy meccsek ezek, és nagyon fontos megtapasztalásokat adnak emberekről, tudásokról, hatásokról, következményekről.
Sokszor tényleg próbálom elhelyezni magam valahol ebben az egészben, fix pontként, hogy lássam, mi, hol van hozzám viszonyítva, és milyen erővel dolgozik velem, vagy épp ellenem. Ha vizualizálnom kellene, valami olyasmi kép lenne, mintha egy határozott, erős vezérfonalba kapaszkodva húznám magam előre, egy sötét alagútból, kifele, miközben egy szövedék tapad rám, a lábamra, kezemre, számra, szememre, rángat ide-oda, de mindig hátra, szakítana szét, láttatna mást, szorítana vissza, akarna a saját hatása alá vonni, irányítani, vagy épp eltüntetni. Közben pedig a vezérfonal erősödik, újabb és újabb szálak tapadnak rá, és egyre biztosabban húznak előre. És azért az elmúlt évek azt igazolják, hogy ehhez egyre több szál csatlakozik, a támogatott közösségből, és a támogatói világból is. Néha felerősödik a visszahúzó szövedék egy-egy szála, de összességében nem tudnak visszafogni.
Persze közben nagyon fontos, hogy bírjam, bírjuk a negatív hatásokat, erősek maradjunk, támogassuk egymást, és értsük ezt a furcsa, érdekvezérelt világot, hogy megmaradhassunk benne. Építsük a mi igazgyöngyös világunkat, de próbáljunk befolyásolni is vele. A kis egységtől a nagy rendszerek felé.
Mikor ezeken a folyamatokon, hatásokon gondolkodom, azt is látom, hogyha működőképes modellt szeretnénk, akkor bizony a kis egységeket is menedzselni kell. A családok szintjét is. Azokat is, akik esetleg elkülönülnek valamilyen szinten a többiektől. Egyedi problémahalmazban élnek, saját történetekkel, egyedi viszonyulásokkal, tudásokkal. De ha egy elszigetelt kis egységet tudunk segíteni abban, hogy a saját céljai felé elmozduljon, az is hat majd a többire. Mert lehetnek egyéni utak, de ezek szintén a fősodort erősítik majd.
Ez az igazán izgalmas dolog…mikor felcsillan valami, amit nem szabad hagyni eltűnni. De nem lehet siettetni sem. Hagyni kell, hogy maga is erősödjön, küzdjön magáért. És kevés elkeserítőbb, a tehetetlenség táplálta dühöt tudok elképzelni, mikor nincs erő, forrás ahhoz, hogy a többszöri felcsillanást megerősítsük. Mikor látszik, hogy ha most lehetne segíteni, megmozdulna valami. És azt is tudni, előre tudni, hogy hamvad el a változás igénye a sikertelen próbálkozásban, a kilátástalanságban.
Egy család nagyon furcsa helyet foglal el a közösségben. Sok mindenen átestek már, nehéz sorsok kapcsolódtak össze, rossz döntések kísérték őket is, mint a többi, generációs szegénységben élő családot. Próbáltuk többször behúzni őket a közösségbe, volt, hogy átmenetileg sikerült is, de aztán mindig megszakadt valami miatt. Nem akarták úgy, együtt. Mert ők mások, mint a többiek… – fogalmazta meg a férfi gyakran. Ők maguktól akarják, segítség nélkül. Büszkeséggel.
De ez nem megy. Talán az ő példájuk mutatja a legjobban, mennyire nem megy. Segítség nélkül képtelenség ezekből az élethelyzetekből kilépni.
Elsők között szálltak be a kertprogramba, tényleg a legszebb kertjük nekik volt. Gyönyörű krumpli, a gyerekeik kézzel szedték össze naponta a krumplibogarakat. Aztán, mikor a termésre más is rájárt, feladták a kertet. „Minek csináljam, ha ellopják? Másnak csináljam, mikor nekünk is kellene?” -kérdezte.
Aztán próbálkoztak egy kocával. Egy darabig ment is a történet, aztán beteg lett a koca, és nehéz ám egy ilyen előre nem látható helyzetre pénzt tartalékolni…. a semmiből. Feladták ezt is. De akartak, keresték tovább a lehetőséget. A saját erőből körbekerített udvaron most népes baromficsapat futkározik. Ez most, házi méretben sikeres. Meggyőzően az.
A gyerekeket erősen fogják. A legnagyobb középiskolába jár, informatikát tanul, mondja az apja, megy is neki….de anyagilag egyre nehezebb. Bejárós, rögtön mondom, hogy tudunk segíteni a bérletben, nem kell, mondja, az a legkevesebb, de enni kell neki, meg későn ér haza, kollégiumba nem akar menni, de muszáj, hogy tanuljon, az ő gyereke nem fog kimaradni az iskolából.
A minap összetalálkoztunk újra. Érdeklődtem, mi újság. Mondja, megvannak, és kérdezi, hogy egyszer, valamikor régen jöttek velem emberek, akik támogattak volna vállalkozást, ha valaki akart volna valamihez kezdeni. Emlékszem, mondom, de ahhoz több embernek kellett volna összefognia. Ő nem akarja, mondja, ”tetszik tudni, közös lónak túros a háta” . De ha lenne valami pályázat, akkor segítenék? Mert ő akar valamit csinálni. Kérdezem, mit. Hát, most úgy gondolja, libákat tartana. Dolgozott régen libatelepen. Szerinte az menne neki. Az asszonnyal dolgoznának benne.
Hát, mondom, nehéz, kölcsön biztosan van…. Na, azt nem akar, elég volt, örül, hogy kimászott belőle, még egyszer nem fog bele. Ígértem, utánanézek. Sok lehetőséget nem találtam. Vannak persze pályázatok, de önerősek. Önerő meg, pénzben, a nyomorúságban nem terem. És persze összeköttetés sincs, „hátszél”, pedig ez ma nélkülözhetetlen a pályázati világban, és tudás sincs, pályázásra, elszámolásra, bár ebben nyilván kapna segítséget tőlünk. Az alapok megteremtésére nem találtam pályázatot. A nulláról indulásra. És a kockázat is sok, ami egy üzleti terv sikerét megingatja. Mert egy generációs szegénységben élő család, akiknek csak az akarata és a kétkezi munkája van, nem tud ma elindulni ezen az úton.
Eszembe jut persze a határon túli fiatal vállalkozók támogatása. Amire nagy gondot fordít a kormány. És amit semmiképpen sem irigyellek, nekik is jól jön biztosan, pár milliós vissza nem térítendő támogatás…emlékszem, pár hónapja hallottam riportokat velük a Kossuthon. Nagy örömmel köszönték a magyar kormány támogatását.
De közben itthon is vannak ambiciózus emberek. Családok. Szegénységben. Akik akarnak. Akiknek kellene egy segítő támogatás. Mert cigányként, tanulatlanul, szegénységben is van, akiben kiépül és megmarad a motiváció. Egy darabig. Ezeket a szálakat jó lenne megfogni valahogy. Mert őket is ugyanúgy fogja egy szövedék, mint engem. Csak nekik nincs vezérfonal sem, amibe kapaszkodjanak.
