Az utóbbi időben felélénkültek a civil szervezeteknek segítséget ajánló programok. Érthetően, hiszen a legnehezebb helyzetekben élőket ők érik el, ami az állami rendszerből kiszorul, annak megoldásain ők dolgoznak. Sok lehetőséget persze az ernyőszervezetek, fejlesztő nonprofit cégek, civil gondolkodók sem tudnak adni, marad hát a „hálózatosodjunk”, „osszuk meg a tudásunkat”, „segítsük egymást”, no meg a képzések sokasága, leginkább az adománygyűjtés, a „fundraising activity” területén.
Többre elmentem én is. A jól bejáratott brainstorming módszerével raktuk össze a problématérképet, ami mindenhol ugyanaz volt, állami feladatokat látunk el, de nincs pénz a működésre, nem nyernek a pályázatok, átpolitizálódott a rendszer, nem tekintik partnernek a civil szervezeteket, félelem dolgozik bennük, stb. Aztán jön a következő lépés, a „mit tehetünk?” És, bár az egész megbeszélésnek, megoldásfelvázolásnak a menete, módszere nemzetközileg igazolt működésű, ezért is a sok angol nyelvű kifejezés, valahogy mi nem tudunk továbblépni.
Persze nézem mindig a szervezeteket is. Nagyon heterogén az összetétel. Van, akinél alig van valami tudás a civil létről. Más annyira pályázatfüggő, hogy e nélkül nem is tud létezni. A tevékenységét is ahhoz szabja, hogy milyen pályázatot tud elérni. Van, akiről az a benyomásom, nem is igazán tudja, mit akar, a frázisok mondogatásában merül ki nála minden. Vannak, akiknek semmijük sincs, se iroda, se munkatárs, se honlap, csak lelkesedés, tenni akarás. És persze vannak munkatársakkal, stratégiával, infrastruktúrával rendelkezők is.
Egy dologban ma a többség megegyezik: áldozati szerepben érzi magát. Kiszolgáltatottnak, szerencsétlennek, elnyomottnak. Amikor az egyik találkozó előtt levelet váltottam a szervezővel, amiben leírtam neki, hogy azért hezitálok, menjek-e, mert nem igazán adnak ezek a találkozók hozzá semmit a munkánkhoz, ott, a találkozón, mikor mindenki sorban elpanaszolta a baját, odaszólt nekem: „látod, hogy mindenkinek van mondanivalója?” Volt, persze. Ugyanaz, amit korábban hallhattam. És a következőn is ezt. A panaszkodást. Előremutató gondolatot nem igazán.
Aztán, sajnos, ebben is, mint mindenhol, ott az irigység is. „Vannak, akik folyton a facebookon lógnak, és elhappolják az adományokat azok elől, akik meg nem látszanak annyira.”-hangzott el az egyiken. De hogy is van ez? Honnan tudják a támogatók, hogy egy civil szervezet egy nehéz társadalmi problémában dolgozik valamelyik leszakadó térségben, ha nem láttatja magát? Ha nem kommunikálja a munkája körülményeit, nehézségeit és eredményeit? Honnan értesülnének róla az emberek, ha nem a facebookról, ma, mikor a közösségi média a legfontosabb információáramlási színtér?
Persze tudom azt is, sokaknál azért nem történik meg ez, mert nem akarnak konfrontálódni. Sem a helyi vezetőkkel, sem a szakpolitikával. Hiszen akkor még nehezebb lenne a helyzetük, gondolják, ha a sikerkommunikációval szembe menve a problémákat jeleznék. Jobb ma csendben maradni. Csak, hát most akkor sem jön működési támogatás, sem elnyert pályázat, és még a civilek, cégek sem adnak semmit, hiszen nem is tudnak róla, hogy segíteni kellene. Ma a csendesen dolgozók sem számíthatnak állami támogatásra, ahhoz ma már csendben maradni sem elég. Lojálisnak, sőt támogatónak kell lenni. Az pedig sokszor ellentmondásban van az alaptevékenységgel.
Szóval, a beszélgetések többnyire ebből a kesergésből állnak. És mellette teljesen lényegtelen vakvágányokra térnek ki, vitatkoznak, olyan dolgokon, amelyek csak közvetve kapcsolódnak az alapkérdésekhez. Mert akiben nincs rendben a szervezete célja, az nem tudja azt képviselni sem, és a kommunikációjában is csak kapkod, logikátlanul.
Hogy mit kellene tenni? Azt sajnos én sem tudom. Abban biztos vagyok, hogy nem jó út, ha a biztosabban működőkre rakunk még több terhet, ha tőlük várják el, hogy pl. a tudásmegosztás címszó alatt a működési gondokkal küzdőkkel foglalkozzanak. Mert azoknak sem egyszerű ma, akik még fenn bírnak maradni. Nem lehet újabb terheket pakolni rájuk azzal, hogy segítsék a többieket, mert azt nem fogják bírni. És nem is ez a dolguk.
De azért azt hiszem, látom, hogy a legtöbb esetben mi a baj. Az egyik, hogy a legtöbb szervezetnél nincs stratégia, nincs megtervezése, íve a tevékenységüknek. Egy civil szervezet alapításkor többnyire jogásszal rögzíti az alapító okiratában a célokat. Általában jó sokat felvesznek, hogy ne kelljen módosítani, ha valami lehetőség bejön. De ez nem stratégia. És ebben nincs benne a fenntarthatóság kérdése sem.
A másik, hogy mindenki azonnal akarja a céljai teljesülését, a biztos alapokon álló működést, az ismertséget. Pedig ez hosszú évek munkája, amit nem lehet megspórolni. Alapításkor mindenki a nulláról indul, önkéntes munkával, és ha jól csinálja, lépésről lépésre haladhat előre, rengeteg buktatóval, tanulással. Hosszú évek kellenek ahhoz, hogy eredmények legyenek, és ahhoz is, hogy megfelelő kommunikációval dolgozva ismert legyen a szervezet. Aztán, a hiteles eredmények kihangosítása hozza majd a támogatókat. Sokan irigykedve néznek ránk is… de mi nem most kezdtük. És nagyon sokat dolgoztunk azért, hogy az Igazgyöngy ma az legyen, ami. Ám megállni most sem lehet, sőt, egyre több munka kell ahhoz nekünk is, hogy fennmaradhassunk.
A harmadik, szintén fontos dolog, hogy felvállaljuk-e az átláthatóságot? A bizalom kialakításának alapfeltétele. Sokan mégsem vállalják. Pedig a szürke zónában működőket nem szívesen támogatja senki. (Tudom, nem ez most a világ üzenete. Mégis, én hiszem, hogy nem a zavarosban halászóké a jövő.)
A negyedik, ami szintén nagyon fontos, és talán a mostani helyzetben elmozdulást is hozhatna, ha a szervezetek megnéznék saját magukat, társadalmi beágyazottságukban. Megnéznék, hogy kik dolgoznak még ugyanazért a célért a környezetükben? És ezen nemcsak a másik civil szervezetet értem, hanem az intézményrendszert is. Mert a legtöbb szervezet az intézményrendszert ellenségnek tekinti, és nem akar vele együttműködni. Pedig sokszor ugyanazokért az emberekért, gyerekekért dolgoznak, ugyanabban a problémában. Mégis, sok szervezet elszigeteli magát, és ez a viszonyulás nem előre mozdítja a megoldást, sokkal inkább hátráltatja. Támadó helyzetből, ellenséges viszonyulásból ritkán alakul ki pozitív és fenntartható elmozdulás egy-egy problémahelyzetben. Van persze, hogy nincs más megoldás, de többnyire van, csak sok munka van vele, mire működni kezd.
Úgyhogy én azt hiszem, egyelőre nem a hálózatosodás a megfelelő lépés. Hanem a magunkba nézés. Vissza kellene lépnünk az elejére. Megnézni, ki, hol, milyen stratégiával akar valamit. Tisztázni, hogy a szervezet működése, esetleg az ego, vagy az ÜGY a fontos nekik. Mert sok esetben ez nincs egyensúlyban.
Hálózatot csak stabil, egészséges énképpel rendelkező szervezetek tudnak alkotni. A nyavalygó, sebeit nyalogató, a körülötte levő intézményekkel, sőt, a másik civil szervezettel is ellenségeskedő civilek nem annyira. És őket nem igazán fogja támogatni senki. Mert sem szánalomból, sem duzzogásból, vagy gyűlölködésből nem lehet jövőt építeni.
Kérdezte tőlem a minap valaki, akivel ezeket a gondolatokat részben megosztottam, hogy szerintem, ha minden civil szervezet e szerint működne, és az ÜGYEK mellett építené fel magát, jutna mindenkinek támogatás? Lenne ennyi szponzor, felajánló? Nos, biztosan nem, mivel az ÜGYEK állami feladatok. De talán így, ezen az úton, a szükségletek és a megoldások világos kirajzolódása mentén elérhetnénk egy kritikus civil szervezeti tömeget. Ami látja, és láttatja nemcsak a problémákat, hanem a maga helyét és a kiútat is.
