612. Villanyóra-projekt

612. Villanyóra-projekt

612. Villanyóra-projekt

Úgy tűnik, a jó néhány éven át működő villanyóra-projektünk abban a formában, amiben korábban dolgoztunk, lezárható. Az ebből az okból velünk kapcsolatba került családoknál, szám szerint 28 háznál szereltettünk fel kártyás villanyórát, és legalizáltuk az áramfogyasztást.

Ezekben a családokban lehetetlen volt, hogy önerőből meglépjék ezt, vagy nem volt áram náluk, vagy veszélyes vezetékeken a szomszédoktól vitték, vagy egyszerűen lopták az áramot. Volt olyan utca, ahol hat-hét egymást követő ház is egy villanyóráról jutott áramhoz, amíg azt az órát is le nem vágta a szolgáltató a ki nem egyenlített számla miatt.

A családok visszatérítendő segítségképp kapták tőlünk a szerelési költségektől függő 70-80 ezerbe kerülő órák árát, mivel ezt egy összegben kellett kifizetniük, és erre a jövedelmükből esélytelenek voltak. Feltétel volt, hogy a családdal legyen már megbízható kapcsolatunk, együttműködésünk. Szerződést kötöttünk, megállapodtunk a havi visszafizetésben (többnyire ezertől ötezerig terjedő összegben), és segítettünk a lebonyolításban is az áramszolgáltatónál. Nem zártunk rosszul, a pénz jelentős részét vissza is fizették rendben, pár elköltöző és időközben valamilyen okból (átmenetileg) eltávolodó családnál maradt fenn némi tartozás. Ösztönző volt, hogy akkor kezdtünk egy új villanyóra felszerelésébe, mikor összegyűlt a visszafizetésekből a településen egynek az ára. Mivel mindenki tudta, ki következik, kire várunk, így egymástól is elvárták a részlet fizetését. Bár kríziskezelés ez is, de ingyen nem akartuk adni, láttunk települést, ahol az ingyenesen felszerelt órákat összetörték, mert nem a magukénak érezték, és a dühüket azon töltötték ki, ha lement róla a pénz, és kialudt a villany.

Eleinte sokan nem akarták, vagy, mert egyszerűen nem akarták visszafizetni a tartozást (a kártyás órákon a rátöltés fele, vagy negyede, a tartozástól függően, a ki nem fizetett áram törlesztésébe ment), vagy idegenkedtek tőle, mint minden újtól. Aztán, rábeszéltünk pár, kisebb tartozású családot, és a példájuk felbátorított másokat is, megértették, hogy jobb a saját tulajdonú óra, a legális áramfogyasztás. Persze segített az is, hogy az egymástól vitt áram biztonsága nemcsak a veszélyes vezeték miatt ingadozott, hanem azért is, mert nem lehetett a fogyasztást elkülöníteni. Olyan lett ez is, mint a boltocskázás, gyakran irreális összegekért adta a szomszédnak valaki, aztán, ha az szóvá tette, a „gazda” egyszerűen kihúzta a vezetéket, sötétben hagyva a másikat.

Persze a működtetés sem volt egyszerű. Külön dolgoznunk kellett azon, hogy ahol még volt villanyóra, ott a „védendő fogyasztó” státusz érvényesítéséről ne felejtkezzenek el. Gond volt, hogy a kis falvakban nem volt lehetőség rátölteni a kártyás órákra, és mindig az utolsó pillanatban szóltak, vagy olyankor, mikor már zárva volt minden lehetőség. Nem értették sokan a kódokat, amit be kellett ütni az órába, hogy újra működhessen… Sok munkánk volt benne, mire természetes részévé vált az életüknek az áram felelős használata.

Amikor belekezdtünk, a szabályok még nekünk is nagyobb mozgásteret engedtek. Elképesztő ötletekkel próbálkoztunk újra és újra, hogy áram lehessen a házakban. Nyilván voltak családok, főleg, ahonnan több család is vitt áramot, akiknél olyan összeg halmozódott fel, amit a rátöltések felével is több évtizedes törlesztési idő jött ki…és náluk a behajtócégek sem tudtak tenni semmit, a jövedelmük alatta volt annak a szintnek, ahol a jogszabály szerint a behajtás érvényesíthető. Ilyenkor próbáltuk a családban másnak a nevére igényelni a villanyórát, amint eleinte lehetett.

A szabályok állandóan változtak, mi meg alkalmazkodtunk, és kerestük a kiskapukat. Emlékszem, mikor egyszer azért nem tudtuk továbbvinni az ügyet, mert nem tudtuk hivatalos papírral bizonyítani, hogy a ház, ahová a villanyt szerettük volna bevinni, kié. Mert, mint az a szegregátumokban gyakori, olyan adta el az üres házat, akinek nem is volt a tulajdonában, írtak egy papírt, és ezzel ők, maguk között lezártnak tekintették a történetet. Csakhogy ez nem volt elég, az ügyintéző nézegette a szerződést, mondta, hogy legalább egy hivatalos pecsét kellene rá, hogy továbblépjünk. Partner volt, segíteni akart, de egy kézzel írott papírral nem sokra ment. Mi legyen? Pontosan tudtuk, hogy a leírtaknak nincs valóságalapja, de villany kellett, gyerekek voltak a házban. Hát kitaláltam, hogy ezt írom rá: „az alapítvány ezt a szerződést látta”. És aláírtam, lepecsételtük. Mert tényleg láttuk, ezzel nem állítottunk semmi olyat, ami törvénybe ütköző lenne… Így átment, és meglett a villanyóra itt is.

Nagy nehézség volt pl. az is, hogy a házakban a régi vezetékek életveszélyesek voltak, ám az újravezetékelés költségét már mi sem bírtuk. Itt kitaláltuk azt, hogy vigyük be a villanyórából egy konnektorból egy elosztóval az áramot, bent aztán mehetett oda, ahova kellett, a mennyezeten is futhatott vezeték a lámpához. Fontos volt a biztonság, de olcsó megoldást kellett keresnünk.

Aztán jöttek az új szabályok. A tulajdoni lap becsatolása a kérelemhez, vagy a hivatalos albérleti szerződés, ha valaki más lakta. Ezeket, ebben az élethelyzetben élő emberek nem tudják produkálni. Szerencsére, mire ezek hatályba léptek, a villany nélküli házakat, legalábbis azokat, ahol laknak, rá tudtuk csatlakoztatni a hálózatra. Van még pár ház, ahol sötétség van, de itt öregek laknak, megszokták már, nem is kérik, hogy segítsünk, bár nem is tudnánk, a házak nagyon rossz állapotúak, és más tulajdonában vannak. Vannak üres házak is, ahol jó nagy tartozás van a házon, de mivel ezeket nem lakják már régen, le is amortizálódtak már, életveszélyesek, nem az áram hiánya az egyetlen dolog, ami miatt nem lakhatók.

Jó az is, hogyha valaki védendő fogyasztó, akkor már nem vágják le a hálózatról, hanem automatikusan kártyás órát kap. De most is figyelnünk kell sok családnál, akinél még van „rendes” óra, a befizetésekre, a részletfizetési kérelmekre, arra, hogy a tartozás ne halmozódjon fel. Sok helyen megy a villanyórára a lakásfenntartási támogatás, ami nagy segítséget jelent.

Szóval, ebből, amit lehetett, kihoztunk. Léphetünk hát egyet megint. A nagy álmom, a víz bevezetése lenne…. Sok házban volt bent víz, de ugyanaz jellemezte, mint a villanyt: nem fizették, és szűkítőt tettek fel, vagy el is vitték az órát. Itt is van már védendő fogyasztó státusz, de sokan nem is tudják, így nem élnek vele. És sokkal több az olyan ház, ahol nincs víz, hanem az utcáról viszik, a közkútról. Néha nagy távolságból.

A lakhatási szegénységgel való napi találkozás nagyon lehangoló. És még rosszabb, hogy kilátás sincs a megoldásra. Sokan, akiknél természetes a villany, a víz a lakásban, el sem tudja képzelni, annak a hiányával hogyan lehet élni. Máshogy nő fel az a gyerek, aki komfort nélküli, vagy félkomfortos házban él, mint az, akinél a komfort adott.

A munkánknak ezen a területén két feladatunk van: a feltételek megteremtése, és a legális, felelős fogyasztóvá nevelés. Ez utóbbi legalább annyira fontos, mint az előbbi.  A büntetés, a hálózatról való leválasztás, a behajtás vajon megoldást hoz-e? Mert a rendszer ennyit tesz.

Pedig lehet másképp is. Lehetne. Nekünk valahogy megy….

Facebook Comments