A segítő szakmában alap, hogy az ember ne várjon hálát. Ha ezt várjuk, hamar a kiégés útján találjuk magunkat. De elgondolkodtam kicsit ezen…. mert azért nem egyszerű kérdés ez sem.
Ez a fogalom felbukkan a munkánkban, azokkal is, akiken segítünk, és azokkal is, akik mellénk állnak ebben, és valamilyen módon támogatnak. És mi sem tudjuk elkerülni, akik a kettő között vagyunk, és a konkrét segítségnyújtást végezzük.
Érdemes talán kicsit árnyalni ezt, mind a három szereplő szempontjából.
Nézzük először azt, aki támogat, adományoz, messziről segít. Sokan névtelenül teszik ezt, még visszacsatolni sem tudunk nekik. Ott nyilvánvaló igény az anonimitás, követnek bennünket a nyilvánosság előtti kommunikációnkban, ez elég nekik. Mások felveszik a kapcsolatot velünk, és így jön létre egy együttműködés, ami nagyon sokféle lehet (lásd a honlapunkon: http://igazgyongyalapitvany.org/alapitvany/tamogatas/segito-terkep/). Egyre javuló nyilvántartásban, az átláthatóság szempontjait maximálisan szem előtt tartva próbáljuk a visszacsatolások rendszerét is működtetni, az elején ez csak nálam volt, de a rengeteg email között volt, akit elvesztettem, most a kollégáim segítségével próbálom hatékonyabbá tenni. Ma már köszönő képeslap megy a csomagküldőknek, elektronikus köszönőlap, sőt, az idén már emléklap is emailen az odafordulóknak. No meg, ott a hírlevelünk, ami most már havonta megy, az is egyfajta visszacsatolás, jelzés arról, hogy dolgozhatunk tovább, mert hála a segítők támogatásának, ez lehetséges.
Mivel sokan sokfélék vagyunk, a hála is eltérő értelmezéseket kap. Vannak, akik szeretik ezt többször, jobban érezni, vannak, akik kevésbé. Én nem hiszem, hogy ezért bárkit meg lehetne ítélni. Jó érzés segíteni, jónak lenni, ezt megélni, biztosan vannak, akik kompenzálnak ezzel valamit, mások életszemlélete alapból ilyen. Mi nem tudjuk a háttértörténeteket (bár vannak, hogy beavatnak ebbe is).
No, meg ne felejtsük el, én is, mi is hálásak vagyunk ám azoknak, akik lehetővé teszik, hogy ezt a munkát vihessük tovább. És ez már a második szereplő, a segítő szervezetben dolgozók hálája. Mert van ez is, nem is tudom elmondani, milyen jó érzés, mikor egy-egy megoldhatatlannak tűnő, vagy rengeteg energiát felemésztő probléma megoldásába egyszer csak beszáll valaki… Volt már, hogy elsírtam magam, pedig nem jellemző rám. Az alapítványunk történetében kétszer fordult elő, hogy sikerült talpra állni olyan helyzetben, amiben úgy tűnt, képtelenség.
Sokáig naivan hittem, hogyha az ember jól dolgozik, akkor azt elismerik, és támogatják is, állami részről. Pláne, ha olyan területen dolgozik, ahol az államnak is jócskán van feladata. Aztán rájöttem, ez nem így működik. A gyerekszegénység nem az a téma, amit elismer a regnáló hatalom. Innen indultunk, amikor sok éve megalapítottam az alapítványt, és odáig jutottunk, hogy ma már ellenségkép is kapcsolódik ehhez. Fokozatosan került át a jövőképünk a civil támogatókkal fenntartható útra, így ma már javarészt tőlük függünk, keresve persze a külföldi pályázati lehetőségeket, kapcsolatokat, ahol a szakmaiság még szerepel az értékelési szempontok között. No meg persze azt is, hogyan tudjuk üzleti szempontból is fejleszteni, fenntarthatóvá tenni a társadalmi vállalkozásunkat.
Szóval, itt is jelen van a hála, és ebben az a jó, hogy ez nincs feltételhez kötve. Itt olyan emberek támogatására számíthatunk, akik azonosulnak a céljainkkal, és szeretnék, hogy dolgozzunk tovább.
A harmadik csoport hálája is érdekes. Azoké, akiken próbálunk segíteni. Micsoda dolgok vannak itt is! Sosem felejtem el, még az elején, mikor egy segítségnyújtás után egy asszony, ott a nyomorúságban elkapta a kezem, és meg akarta csókolni…. Őrület volt, teljesen kiakadtam, és azt hiszem, sikerült akkora cirkuszt csinálnom, hogy ez soha többé nem történt meg. Lesújtó reakció volt az övé, és azt hiszem, jelezte, mennyire mélyre kerültünk ebben az egészben. Nos, mi azoktól, akiken segítünk, nem várunk hálát. Sokszor elmondjuk, számunkra azok a legfontosabb visszacsatolások, ha változik valami, ha pozitív irányba mozdul el bármi az életükben, a gyerekeikkel, a környezetükkel, a kommunikációjukkal, a munkához való viszonyukkal.
Mi ezt tudatosan kezeljük magunkban, ez a kiégés ellen nagyon fontos: hogy értsük, itt nem lehetnek gyorsan visszacsatolt pozitív változások, reakciók. Egy köszönő, hálálkodó mondat nem jelent semmit…. Mert itt mindig messzebb kell nézni.
De ők ezt a hála és hálátlanság dolgot megélik, és viszik tovább maguk között. És ez jó, mert itt nem a hála a legfontosabb, hanem olyan erkölcsi alapfelvetések elemezgetése, ami segíti a közösséget egy egységesebb etikai rendszer szerint működni. Ami eddig nem volt. Ezért mi nagyon szeretjük az ilyen beszélgetéseket, hallgatni az érveléseiket, ki, mit, hogyan ítél meg.
Pénteken kint voltam a kis faluban, ahol a múlt héten egy munkatársunk felmondott. Elfogadtuk, nem tehettünk mást, noha tudjuk, amit most választott, az zsákutca lesz, és eldobott ezzel minden lehetőséget, amit kínáltunk, elvágta az utat, ami a tanulás, a szakma és egy tervezhetőbb élet felé vitte volna.
Persze a többiek között is téma volt ez. Sorolják, azt mondta a volt munkatársainak, hogy “eleget dolgozott már nekünk”… Milyen beszédes ez is! Úgy élte meg a munkaviszonyt, mintha nekünk tenne szívességet azzal, hogy munkahelyet adtunk neki. Nem úgy, hogy lehetősége volt egy kiszámítható jövedelemre szert tenni. „Pedig hálás lehetne…” – mondja a másik beszélgetőpartnerem. „ Nem lenne szabad elfelejteni, mennyit segítettek rajtuk. Rajtam is. Mikor a legmélyebben voltam, és senki nem volt mellettem, akkor csak magukra számíthattam. Most jól vagyok, de én maguknak ezt sosem felejtem el.”
És talán ezért fontos ez. Nem a háláért, hanem azért, hogy érezzünk jó dolgokat, hogy beépüljenek a pozitív érzelmi kapcsolatok az életünkbe. Amiben az egymás felé fordulás, a segítségnyújtás, és a problémák megoldása fölötti közös öröm a meghatározó. És alapot adhat egy pozitív gondolkodásra. Amire aztán építkezhetünk.
