Sok civil szervezet segít a terepen. Nem egyszerű ez, mert azok, akiken segíteni szeretnénk, a társadalom perifériájára szorultak, a megítélésük helyileg általában nem pozitív, és a problémák, amelyek hozzájuk kapcsolódnak, az állami rendszer sikerorientált elvárás-rendszerében nehezen kommunikálhatók.
Szóval, több ponton kell küzdeni. Velük is, akiken segíteni szeretnénk, a változások szükségességéről való meggyőzés, a saját belső motiváció kiépítése, a könnyebb pénzszerzést kínáló bűnözés és a napi erőfeszítést kívánó legális munka közti döntések megértetése nehéz, embert próbáló feladat.
Aztán ott van a helyi társadalmi közeg. Azok, akik nem értik az átörökített szocializációt, és úgy vélik, semmiféle segítséget nem érdemelnek azok, akik másképp élnek, mint ők. És haragszanak, mert nekik is jól jönne a segítség, hiszen ők bizonyítottan akarnának jobbat, többet, és tesznek is érte, mégis, a segítők azok felé fordulnak, akik láthatóan nem akarnak tenni semmit, akikkel mindenkinek csak a baja van, akik csak kérni tudnak. Ezt igazságtalanságnak élik meg, és folyamatosan gerjesztik a negatív hangulatot a segítők ellen (is) a közösségben.
Az ő hatásuk pedig begyűrűzik az intézményrendszerbe is. Ami amúgy sincs toppon, hiszen a hatósági eszközök adják az egyetlen tárházát annak, amivel valamilyen eredményt tudnak felmutatni, a büntetés, a fenyegetés, amiben nehéz pozitív hatásokról, meggyőzésről, prevencióról, emberségről beszélni. Ráadásul működik is, mert a megélhetés alapjait fenyegető hivatali eljárások hatására átmenetileg engedelmessé válnak a renitensek, vagy elkotródnak a faluból, ami pedig az adott település szempontjából üdvözítő. Az pedig, hogy a probléma csak odébb költözik, az legyen annak az önkormányzatnak a gondja, ahol megjelennek.
Ám tartós változást a hatósági módszerek nem hoznak, mert hiányzik belőlük a fejlesztés, azok csak külső nyomások maradnak, de belül nem változik semmi. És amint lehet, újra visszaáll minden, és kezdődik elölről az egész.
Hogyan lehet itt segíteni? A helyi rendszer nem ismeri fel a segítő civil szervezet szerepét, hiszen azt látja, hogy „azokkal” van, akikkel neki folyamatos konfliktusa van, akiket jobb esetben nem szeret, sőt, inkább gyűlöl. Azonosítja őket azokkal, akikért dolgoznak. Szembehelyezkedik velük, és innen már nem érdekli semmi, csak az, hogy kiszorítsa őket onnan, ahol vannak. De ez nem megy egyszerűen, mert míg a „célcsoportra” elég simán nyomást gyakorolni, a segítő szervezet tanult emberekből áll, akik konyítanak valamit az alapjogokhoz, kiterjedt kapcsolatrendszerük van, a médiában is, akik, velük ellentétben nem a problémák eltussolásában, hanem a megoldásában érdekeltek, ehhez stratégiát gyártanak, és forrást is keresnek.
Csak ront a helyzeten, ha a szervezet még eredményeket is fel tud mutatni. Ha pl. szeretik őket a halmozottan hátrányos helyzetű cigánygyerekek, örömmel és önként mennek a tanodába, és a szülők is partneri viszonyban dolgoznak velük. Ez csak tovább dühíti a kiégett pedagógust az iskolában, aki sikertelen velük, próbálja hát megakasztani az elindult pozitív folyamatokat, pusztán csak azért, mert neki nem megy, és ezért frusztrált, gyűlölködő lesz. Vagy, ha a családgondozó orra alá dörgölik a kliensek, hogy ők semmit sem segítenek, bezzeg a civil szervezet, az tud megoldást, az valós segítséget ad. A példák folytathatók az intézményrendszer minden elemében.
No meg, azt is tegyük hozzá, hogy a helyi döntéshozók, az intézményrendszer munkatársai is sokfélék, itt is vannak képzettebb, jobb szakemberek, meg olyanok is, akik személyiségüknél fogva alkalmatlanok a betöltött pozícióra. Akikkel nagyon nehéz megértetni bármit. Akik a hatalomtól megrészegülve élik ki minden frusztrációjukat ezekben a helyzetekben.
Mi hát a megoldás? Megismerni, és megérteni őket. Éppúgy, mint azokat, akiken segíteni szeretnénk. Próbálni belehelyezkedni az ő pozíciójukba. Megismerni az eszközrendszert, amivel ők dolgoznak. Megtudni, milyen emberek, hogyan lehet hatni rájuk.
Amikor én ezt tettem, rögtön megértettem azt is, hogy ők éppúgy áldozatai ennek az egésznek, mint a klienseik. Mert ebben a rendszerben, amiben dolgoznak, nehéz más lenni. Persze lehetne…. és ez az a pont, ahol megfogható a dolog. Mert a rossz rendszerekben is van némi mozgástér. A mondataink, amiket kimondunk, ahogy kimondjuk, azok (még) nem beszabályozottak. Még lehetnénk emberek ebben a munkában is.
Nem szabad kenyértörésig jutni. Muszáj hatni rájuk, akiknek ott helyben dolga van azokkal, akiknek segíteni szeretnénk. Az a baj, hogy ennek a kultúrája, módszertana sem alakult ki. Egyik oldalon sem.
Én sokat tanultam már ebben is. A kezdeti állandó hibajelzés ellenséggé tette a körülöttem levőket. Szerencsére hamar észrevettem. Ma már más a stratégia. És a többség érti. Aki meg nem, nos, ott próbálkozunk. Hol a nyilvánosság előtti nyomásgyakorlással, hol az újabb-és újabb feléjük fordulással, hol a hierarchiában fölöttük álló személyek segítségével. Kinél mi a célravezető. No meg a közösséggel, ami őket körülveszi. Mert ha rájuk nem, talán mellettük másokra, a munkatársaikra lehet hatni. Akik aztán hathatnak rá is. Olyan nincs, hogy valami előbb-utóbb ne működne.
Most is van ilyen. Több is. Pl. egy tanító, aki újra és újra sikerrel nyom vissza tőlünk induló segítő tevékenységeket, csak azért, hogy neki ne legyen semmi plusz dolga ezzel. Bár lehet, csak azért, mert ő nem szeret „ezeken” segíteni, és azt akarja, hogy más se tegye. Vagy most ki kell bogoznunk, tényleg elhangzott-e az a mondat, hogy a köztemetés árát le kell dolgozni, vagy csak félreértett valamit az ügyfél. Vagy, hogy tényleg az tántorította el az egyházi iskolától a roma családot, hogy azt mondták, este hatig is eltartanak a foglalkozások, ám akkor már nincs busz hazautazni a kis faluba. Így nem maradt más lehetőség nekik, csak a szegregálódott állami iskola. Mert onnan elérik a buszt a gyerekek.
De több a pozitív együttműködésünk már. Többen vannak már azok, akik partnerek, pl. a háziorvos és a patikus, aki plusz adminisztrációt is vállal azért, hogy egy évig ingyenes lehessen a településen a gyerekgyógyszer. A gyámügyes, aki velünk ötletel, hogyan lehetne egy zavaros helyzetben a gyermekelhelyezést a legjobban megoldani. Pedagógusok, akik munka után is kiutaztak a kis faluba, hogy megnézzék a roma gyerekek produkcióját, ami iskolán kívüli fejlesztő tevékenységben készült el. Ezt a sort már hosszabban tudnám folytatni, mint az előzőt.
De dolgozni kell azon, hogy az ellenségeskedés, a gyűlölet helyét felváltsa valami emberi. Valami pozitív. A megoldások keresése. Velünk, civilekkel.
