Próbáltam én is értelmezni a tanodapályázatunk elutasításának szakmai indoklását.
Most nem az gondolkodtatott el leginkább, hogy minden valószínűség szerint az értékelést végző szakember meg sem nyitotta a mellékletet, vagy ha meg is nyitotta, le sem görgette a végéig az önéletrajzomat. És így szerinte nem volt bizonyítható, hogy van-e két éves projektmenedzseri gyakorlatom, mert ha nem nézte meg az ott feltüntetett, az elmúlt évek programjaiból válogatott 12 projektet, nyilván nem tudhatta. Talán fáradt volt, és nem volt kedve böngészni a kötelező mellékleteket.
Most azon sem kezdenék vitába, hogy „Nem került betervezésre tanulók számára képzési költség”, ellenben sokallja a szakemberek bérére és járulékára tervezett költségeket, mert szerinte ez ellentétes a pályázat célkitűzéseivel. Mert ezt a logikát nem tudom értelmezni, hiszen a szakemberek foglalkoztak volna a gyerekek képzésével. Eddig azt láttam, gyakorló iskolaigazgatóként, hogy az iskolában is a képzési költség része a képzést végző pedagógus bére és annak járulékai, de lehet, ez nem így van… és valami fogalmi egyet nem értés miatt nem értem, mi lehet az a „képzési költség”.
Sokkal inkább elgondolkodtatott az értékelés egy másik mondata: „A szabadidős, kulturális tevékenységeket nem mutatja be a szakmai koncepció, mert ezt a tanodás gyerekekkel közösen szeretnék kitalálni és megszervezni. Ez a kirándulások esetében érthető, de kulturális tevékenységek megszervezése a pedagógusok feladata lenne.” Mert azt hiszem, ez a pont talán csakugyan azt jelzi: nem tudtunk azonosulni a pályázat szellemiségével.
A nyolcadik éve dolgozunk a kis faluban, és öt éve működik itt a tanoda. Mind a gyerekeknél, mind a felnőtteknél alapvető dolognak tartjuk, hogy részvételi demokráciára neveljük őket.
Igen, nevelést írok szándékosan a felnőtteknél is, mert náluk is nagyon alacsony szinten van ez, tudás híján, egy alárendelt pozícióban szocializálódva két végletben működött ez, vagy elfogadva mindent, amit „fent”, a „tanácsnál” mondanak, vagy, ha valami sértette az igazságérzetüket, túlreagálva, indulat-vezérelten tiltakoztak ellene, többnyire persze eredménytelenül, vagy épp a reagálás miatt még több bajt okozva maguknak is.
Messziről indultunk, és korántsem vagyunk még elégedettek az eredménnyel, de azt hiszem, nagyon szépen haladunk. Hiszen értik már, hogy joguk van az információkhoz, a nekik is világos magyarázatokhoz, és ezt egyre gyakrabban képesek már úgy kommunikálni, hogy az a másik félből ne az elutasítást váltsa ki. Képesek arra, hogy a közösség együttműködő közegében konszenzuson alapuló véleményt alakítsanak ki valamiről. Arra, hogy szabályokat gyártsanak az egyes területek működéséről. És képesek arra is, hogy az általunk segített közösség perifériáján levő emberekkel vitázzanak, érveket mondjanak a sokszor ellenséges megjegyzéseikre.
Persze a részvételi demokráciához a másik oldal is kell. Alakulunk itt is. Lassan megérti az intézményrendszer is, hogy mi nem beszélünk róluk, a falubeliekről, nélkülük, ott kell lenniük nekik is, ha valami döntés születik róluk. Óvatosan kell haladnunk ezen az úton, hiszen a hivatalokban dolgozók is abban szocializálódtak, hogy nem kell átláthatóvá tenni bizonyos működéseket, jobb, ha nem tudják, így szervezhető kevesebb konfliktussal minden. Nem kell, hogy tudják, mi, miért történik, miért annyi, amennyi.
A felnőttekkel is dolgozunk ezen, és persze a gyerekekkel is. Nemcsak az órákon, hiszen a szociális készségek fejlesztése kiemelt cél a művészeti foglalkozásokon, hanem a tanodában is. Külön programokon tanulják itt a vitát, az érvelést, feladatokat kapnak a tervezésben, lebonyolításban, és az idősebb gyerekek maguk is egyre önállóbbak a szervezésben. Sokat küzdöttek és küzdenek ma is ezért a tanodás szakembereink, a szabályok közös megalkotásáért és betartásáért, az alkalmazkodásért, a másik vélemények elfogadásáért, vagy támogatásáért.
Arra nevelik őket a tanodában, hogy a tanoda értük van, ezért a tervezésekben nagy önállóságot kapnak. Mert így tanulhatják meg azt, hogy az életüket nekik kell tudni megszervezni, így élik meg, mi az a felelősség. Hogy felelősek, nemcsak önmagukért, hanem a közösségért is. Így lesznek majd olyan felnőttek, akik nem szemlesütve fogadják el a „tanácsnál” hallottakat, akik szólnak majd, ha a kórházban külön kórterembe teszik őket, akik nem fogadják el, ha a gyerekeiket szegregált osztályokba teszik, akik szólnak, ha valahol azt érzik, gond van az alapjogok érvényesülésével. Szólnak majd, nemcsak magukért, hanem másokért is. És úgy szólnak, hogy abban nem az indulat, hanem az érvek hatnak. Erre neveljük őket. A demokráciára.
De úgy tűnik, ez a központi elvárásoknak nem felel meg. Ott marad a tekintélyelvű irányítás, ahol a gyereknek azt kell elfogadnia, amit mondanak neki. Hogy tudja, hol a helye. Nem szólhat bele, mi történik vele, hova megy, mit csinál, még itt sem, a tanodában. De mi nem egy kis, poroszos módszertanú iskolának gondoljuk a tanodát, hanem egy olyan közösségnek, ahol a gyerekek készségei a tevékenységekben fejlődnek. Olyan közösségnek, ahol a pedagógusok partnerei, segítői a gyerekeknek, igen, nekik ez a feladatuk, a lehetőségek megmutatása, hogy abban aztán a gyerekek gyakorolhassák a döntést, a szervezést. Mert képesek rá. Nemcsak a kirándulásos, hanem a kulturális tevékenységben is. (Bár azt sem értem, miért kell különbséget tenni… a múzeumlátogatási célú kirándulás pl. melyik? )
Nem tudom, ha nyerünk, mennyi konfliktusunk lett volna ebből. Abból, hogy mi nem az autokráciára, hanem a demokráciára nevelünk. Lehet, ezért kaptunk ilyen kevés pontot?
Végül szeretném itt is megköszönni az összefogást értünk, a támogatásokat a „Lovagkereszttel a tanodáért” akcióban, a felénk áramló együttérzést és szeretet.
