Vannak történetek, mikor az ember éveken keresztül elhisz valamit… aztán egyszer csak átfordul minden, és kiderül, az egész hazugság volt. Az ember ilyenkor legszívesebben jogorvoslatot keresne. Mégsem teheti. Mert a helyzet nem olyan egyszerű. Ilyenkor marad a tipródás, a düh, a „miért nem vettem észre hamarabb” keserves, szemrehányó érzése. És nem tudok mit tenni.
Évekkel ezelőtt kerültünk kapcsolatba a családdal az egyik faluban, ahol a négy árva nevelkedett. Így mondom, árva, mert az anyjuk meghalt, az apjuknak nem kellettek, felvállalta hát őket egy rokon család, a két fiút, a hallássérült kislányt és a halmozottan fogyatékos másikat. Amikor először elmentem hozzájuk és láttam azt is, nem valami fényes körülmények között élnek, egészen meghatódtam, mikor meghallgattam a hitvallásukat a gyerekek szeretetéről, arról, hogy nem engedhették meg, nem vitte őket rá a lélek, hogy állami gondozásba kerüljenek, az áldozatvállalásról, mert mekkora teher a beteg kislány is, és a többi is, de ők odateszik magukat, és felnevelik őket.
A két nagyfiú különösen jó képességű, ilyenkor az ember még inkább próbálja megakadályozni, hogy a közeg, ahol élnek gátja legyen az adottságaik kihasználásának. Nem volt egyszerű az analfabéta asszonnyal megértetni, mekkora lehetőség, ha elengedik velünk a fiúkat a nyolcadik után, hogy a képességeiknek megfelelő iskolába járhassanak. A legidősebbel sikerült kilépni innen, a fiatalabbal már sajnos nem. Az idősebb jól teljesít az ország egyik legjobb középiskolájában, sokak összefogásával járhat oda, a fiatalabb maradt a hátrányos helyzetűek számára elérhető közeli szakiskolában, bukdácsolva.
A családdal próbáltunk jó viszonyt ápolni, segítettük a gyerekeket, amivel tudtuk, éveken át, folyamatosan. Mikor a legnagyobb elkerült otthonról, a családi pótlékot ugyanúgy felvették rá, az árvaságit is, de nem adták neki, a pénz maradt itthon, ő meg távol, a kollégiumban, a támogatók segítségével. A kép akkor kezdett változni, mikor kértem, hogyha nincs itthon, és nem „fogyaszt” semmit, hiszen csak évente négyszer, a szünetekben jött haza 2-3 napra, akkor legalább havonta adjanak 10 ezer forintot neki, hiszen így nem tisztességes a dolog. Nagy hézagokkal, de ideadta a mama, mikor nem, akkor mindig megpedzettem, hogy szólok a gyámhivatalnak, ilyenkor mindig nagyon együttműködő lett.
Az árvaságit is kapták, mind a négy gyerekre, kezdetben nem is foglalkoztam ezzel, tudtam, felét kötelező letenniük a gyerekek nagykorúságáig, ezt igazolni kell a gyámhivatal felé, mindig bizonygatták nekem is, hogy havonta mutatják be a csekket. Terveztünk is ezzel a pénzzel, az érettségi után, a továbbtanuláshoz kellett volna, az egymillió forint fölé rugó összeg. Hogy mehessen tovább azon az úton, amin elindult. Amikor közeledett a 18. életév, akkor vett fordulatot minden.
Kiderült, hogy a kötelezően leteendő pénzt egy csoportos életbiztosításba gyűjtötték, ahol a kedvezményezettek a gyerekek voltak. Úgy terveztük, miután a fiú nagykorú lesz, de még tanul, majd az ő számlájára megy tovább az árvasági, és az eddig gyűjtött pénzt is áttesszük oda. Ám ekkor furcsa dolog történt. A mama feltörte az életbiztosítást, kivette a fiú részét, vagyis csak a töredékét a pénznek, hiszen a biztosítás majd akkor jár le, ha a legkisebb gyerek is nagykorú lesz. Először azt mondták, felét neki adják. Aztán még azt is megfelezték. A több mint egymillióból százezer jutott a jogos tulajdonosnak.
Nem értettem, utánajártam. A biztosítónál megtudtam, ők nem vétettek, őket nem érdekli, ki, honnan teszi be a pénzt. Az, hogy a gyerek a kedvezményezett, az csak azt jelenti, hogyha lejár az életbiztosítás, vagy az, aki kötötte meghal, akkor csak ő veheti fel. Ha hamarabb feltörik, akkor azé, aki kötötte. A Gyámhivatal nem nézi, csak, amíg a gyerekek kiskorúak, hogy leteszik-e a pénzt. Ha nagykorú lesz, már saját felelősségei, döntései lesznek, saját jogon azt csinál, amit akar. Akkor már nincs dolguk vele.
Persze nem ez a nagyon alacsony tudású asszony ötlete volt ez, azt is megtudtam, mások nyomán szervezték így. Már volt a faluban, aki ugyanígy tetemes összeghez jutott a felvállalt gyerekek után. Ők még úgy is élik meg, hogy ez jár nekik, mert felnevelik a gyerekeket. Ami nyilván így van, felnevelik, bár azt hiszem, ez a két fiú keményen meg is dolgozott a „tartásukért”. Rendesen be voltak vonva mindig a fizikai munkába. A félelem pedig, hogy véletlenül a mi segítségünkkel mégsem jutnak hozzá a pénzhez, erősebb volt mindennél. A lényeg, hogy megkapják. Hogy ők kapják meg, még, ha töredékét is. Hogy ne a fiúhoz jusson. Hanem hozzájuk. Azonnal. És nem érdekli őket a fiú jövője, tanulása, sikere. Őket csak a pénz érdekli. A többi a „púder” volt és én is elhittem. Éveken át.
Jogorvoslatot tudnánk venni, hogyne. A fiú feljelenthetné őket, hiszen meglopták, de akkor el is vágja a kisebb testvéreivel a kapcsolatot, amit nem akar, mert neki csak ők vannak. Ő már jól látja a családi „motivációt” a felnevelésükkel kapcsolatban, mégsem akarja elszakítani a szálakat. Megértem. Nem maradhat gyökértelenül a nagyvilágban. Nincsenek szerető, védő rokonok, csak a testvérei. Tervezgeti, hogy majd ha dolgozik, magához veszi a kishúgát… Akitől nyilván ugyanígy le fogják nyúlni a pénzt, mindegyiküktől, és bele sem merek gondolni, mi lesz a halmozottan fogyatékossal, mikor már nem lesz benne „üzlet”.
A történetet pedig azért osztom meg, mert szerintem ez egy joghézag, egy kiskapu, amire rákapcsolódtak emberek, és meggyőződésem, hogy ez nem egyedi eset. Jogszabályban kellene szabályozni, hogy az árvaságit így, életbiztosítás formájában ne lehessen gyűjteni. Mert így, akik esetleg továbbtanulnak, 18 éves koruk felett is, azok megfoszthatók tőle. És nyilván az sem jó (és ezt az állami gondozottaknál is ugyanígy látom), hogy a 18 évét betöltött gyerek, aki ilyenkor még nyilván nem rendelkezik elég információval, tapasztalattal ez életről, mindenért felelősséget vállaljon. Egyik napról a másikra. A családokban sem engedjük el a kezüket a nagykorúság másnapján. Még mellettük kell lennünk, megóvni őket ettől az őrült világtól, míg elegendő tapasztalatot szereznek ahhoz, hogy önállóan elinduljanak benne.
