A kormányzati kommunikáció szerint azért van munkaerőhiány, mert a fejlődő gazdaság egyre többet igényel. Igaz, szakképzettekre lenne igény, de az nem nagyon van már. Vagyis van, de nem a magyar gazdaságban.
A szakképzetlenekre is szükség lenne persze, de azt hiszem, most már lassan mindenki látja, a közmunka ezt derékba töri. Az a munka ugyanis köszönő viszonyban sincs a legtöbb helyen a valós munkával, de kapnak érte bért, ami nem sok ugyan, de semmiképpen sem teszi vonzóvá a nyolc-tíz órás kemény fizikai munkát valahol távolabb, plusz harmincezerért… De még a duplájáért sem. Feljebb meg nem nagyon mehet egy nyolc osztályt, vagy annyit sem végzettnek a bére. A bérajánlatok így is meghaladják pl. egy szakképzett nővérét. Vagy egy családgondozóét.
Meghaladják, de munkaerő akkor sincs. Nálunk is vannak már érdeklődők, hiszen tudják, akikkel dolgozunk, azok rászorulók. Nem tudunk valakit, aki állatokat gondozna egy tanyán? Vagy egy fejőt, tehenek mellé? Autóbontóba munkaerőt, aki szétcsavarozza a még használható alkatrészeket?
Eleinte nagyon feldobódtam, mikor jött egy-egy ilyen kérdés, sőt, még aggódtam is, hiszen ismerve a családok életét, azt gondoltam, mindenki akar majd menni és nem tudunk igazságosan dönteni, hogy ki kapja a lehetőséget. De nem így történt.
Korábban, a közmunka előtt, rendszeresen elmentek dolgozni a szegregált utcákból a férfiak. Mentek a munka után, leginkább a fővárosba, vagy a Dunántúlra. Mentek utat építeni, gázvezetékhez árkot ásni és nyaranta idénymunkára is, címerezni, paprikát szedni, stb. Általában havonta jöttek haza, és ha a munka nem is tartott tovább két-három hónapnál, mindenképp segítette a családokat. A közmunka óta ez folyamatosan visszafejlődött.
A lehetőségek mérlegelése egyszerű . Ha valaki elment és kapott mondjuk 120 ezer Ft nettót, abból ki kellett fizetnie a szállását és az étkezését, volt, ahol az utazási költséget is. Maradt mondjuk 60 ezer. És távol volt a családtól, ami azért minden családos embert próbára tesz. Ma sok helyen az utazásról a munkaadó gondoskodik. Egyre több helyen szállást is ajánlanak. De az egy-két hónap távollét és a közmunka mindenki számára elérhető 52 ezre, no meg az, hogy ott keményen dolgozni kell, míg itthon csak mímelni a munkát, megvonta a mérleget: nem mennek sehova. Nem éri meg.
Így fejlesztette vissza az amúgy sem erős munkavállalói kompetenciákat, vele a mobilitás csíráit is a közmunka. Eleinte csak egy-két családnál, mostanra azonban tömegesen. Nincs már, aki elmenne dolgozni, ha a falujában ott a közmunka lehetősége.
A vállalkozások pedig munkaerő nélkül maradtak. Olyat sem találni, aki idénymunkára menne. Ha kérdezzük, rögtön jön a válasz: „én be vagyok hívva….közmunkán vagyok, én nem tudok sehova elmenni”.
Központi megoldásnak kínálkoznak a különféle tanfolyamok, képzések. Mert hát ne feledjük, a közmunka program célja, hogy visszavezessen a munka világába. Főleg ezeket az embereket, akik már rég kiestek belőle, vagy bele sem kerültek igazán. Ezért, ha a közmunkához kapcsolnak képzéseket, akkor nyilván alkalmasabbak lesznek munkára a most abból élők. Ám ezek a tanfolyamok igazából csak annak jók, akik szervezik, tartják. A valós hasznosulás itt elment már rég, bár nekem az a gyanúm, hogy meg sem volt soha. Azok, amelyeket az alapkészségek megerősítésére találtak ki, azok a bizonyos napocska-színezgetősek, nem igazán jöttek be. A felnőttek alapkészségeinek megerősítésére másféle fókusz, másféle módszertan kellene.
A többi? Azok nem igazán reflektálnak a hiányokra, sem az elhelyezkedés irányában, sem a hiányzó munkavállalói kompetenciák fele. Pedig ez a cél, le is van írva. De mi teljesül belőle? Méri e valaki a hatását?
Azt hiszem, nem. Legalább is nem a valóság alapján. Ennek is lett ugyanis egy adminisztratív igazolási rendszere: a lényeg, hogy ott legyen az illető, az elején mindenképp, a jelenléti ívnél, de az, hogy mit ad hozzá ez a tudásához, meg mi volt az a tudás, amihez ennek csatlakozni kellene, azt nehezen lehet kihámozni. A jelentések szintjén, ott biztosan megvan minden.
Emlékszem pl. az SNI lányra, aki elvégezte az általánost, majd 16 évesen kimaradva az oktatási rendszerből, eléggé alapkészség hiányosan (az állapota sem engedett túl nagy teret, amit csak megfejelt a szocializációja), és belenőtt a közmunkába. Ott pedig rögtön kapott mellé képzési lehetőséget is, informatikára… Át is járt a szomszéd településre, a tanfolyamra, reggelente mindig megkaptam a facebookon a kérdés: „Van?” (vagyis, hogy ott vagyok-e?), néha eddig is eljutott: „Hogy van?”, és a feltartott hüvelykujjat, naponta többször is. Szóltak néha a kapcsolatrendszerünkből, hogy sokat csavarog, hol itt üldögél, hol ott… Aztán megvolt a vizsga is, örömmel közölte, hogy hármast kapott, van is papírja róla. A tudás, amit megszerzett, nos, ez erősen kétséges, mint ahogy az is, hogy ezzel bármire menne az életben, hiszen arra sem sok esély van, hogy számítógéphez jusson.
Akkor meg mi értelme volt? Sem a saját életminőségét nem javította vele, sem a munkavállalói kompetenciái nem fejlődtek, sem az esélyei, hogy ezzel bármit kezdhetne. De kipipálva a közmunkához kötött képzés, teljesültek az indikátorok is, hiszen sikeresen levizsgázott. Papíron biztosan.
Nos, itt tartunk most. A nyomor újratermelésének képlete mára egy fix ponttal bővült, és most így néz ki: generációk óta szegénységben élő családok átörökített szocializációja+ esélykiegyenlítésben mínuszos iskolarendszer+közmunka. Ezzel az oktatás után sikerült egy újabb területen visszalépni.
