Mindig találok ilyet. Amiket görgetünk, mert valahogy jól hangzik, elméletileg mindenképp, de ha közelről megnézzük, látszik,csak egy frázis, mögöttes tartalom nélkül. A mondat mögött ugyanis nincs tevékenység, vagy, ha van is, hatástalan marad.
Ilyeneket bőven találunk az uniós pályázatokban, de az intézményi működésekben is. A célkitűzések és a valóság között fényévek vannak. De ez nem zavar különösképpen senkit. Nem ez a lényeg. Hanem ami le van írva.
Ilyen pl. a különféle, gyerekek fejlesztésére irányuló tevékenységekben „a családok partnerré tevése”. A „partneri viszonyban történő munka”.
Régóta érdekelt, hogyan lehet ezt pl. tetten érni, esetleg a változást kimutathatóvá tenni, és ki is mutatni, mérni… ami ugye nem erőssége az ilyen típusú fejlesztéseknek. Az egyik sikert jelző indikátor pl. a pályázatokban leggyakrabban a „bevont családok száma”, amit ugye baromi könnyű adminisztratív módon leigazolni, hiszen csak alá kell íratni a jelenléti íveket, és egy-két fotót betenni igazolásképp. Az pedig, hogy valójában milyen változást generált az a program ténylegesen a családok életében, hogy valójában a problémás családokat érte-e el, vagy csak azokat, akik nem annyira problémásak, épp ezért könnyen bevonhatók bármibe, azt már nem méri senki.
Ha ez tényleges szempont lenne, mármint a mérhetőség, akkor meg sem születnének, és elfogadásra sem kerülnének olyan pályázati programok, amelyek pl. öt alkalmas csoportos találkozó után szemrebbenés nélkül beírják tervezett (és természetesen megvalósult) eredményként, hogy pozitív változás következett be a szegregátumokban élő családok attitűdjében.
Persze ez a mérhetőség máshol is fontos lenne. Pl. azoknál a programoknál, szervezeteknél, akik 10-20 éve dolgoznak ugyanabban a problémában, ugyanabban a térségben. Mert ott látszania kellene hatásoknak, ennyi befektetett munka és pénz után. Engem nagyon bántana, ha a munkánk eredménye nem lenne látható a településen. Ha nem tudnám hitelt érdemlően kimutatni a változásokat. Sok mindent lehetne ám mérni, a gyerekek tanulmányi eredményeinek változásától a rendőrségi beavatkozást igénylő esetek számáig, a kórházba kerülő gyerekek számától a lakhatási körülmények változásáig, az önfenntartási képességek változásától a mobilizálható munkaerőig, stb. Ha egyszer beépülne ez a fajta értékelés és utánkövetés a rendszerbe, akkor világosan látszana, hol volt eredménytelen a fejlesztés. És akkor talán azon is el lehetne indulni, hogy megkeressük az okokat, miért nem volt arányos a befektetés és az eredmények?
De nem ez látszik, hanem az, hogy ezek a szervezetek újra pályáznak, újra támogatást nyernek, ráadásul az előző pályázatuk adminisztratív eredményeire építve, anélkül, hogy érzékelhető változás következne be. Így aztán sokakban jogosan felmerül, hogy a feladat megoldhatatlan, csak fölösleges pénzkidobás. Pedig csak egy mérési rendszer hiányzik az egészből. A társadalmi hatékonyság mérése. Ja, azért ennél több. Hogy szembe is tudjunk nézni a saját eredményeinkkel, vagy eredménytelenségünkkel.
És persze, kötelező elemként megy tovább a frázismondat is: partneri viszonyban dolgoztunk és dolgozunk a családokkal. Megvan ez a kulcsmondat, kipipálva, jár érte a pont a pályázatban, vagy beíródnak az év végi intézményi beszámolókba, és kész.
Az iskoláknál vajon mit jelent ez? Nem azokról az iskolákról beszélek, ahol evidencia a szülők napi konzultációja a pedagógusokkal, ahol a szülők megszerveznek egy kirándulást, vagy kifestik az iskolát, ahol testületileg támogatóként állnak a gyerekek és a pedagógusok mögött. Nem azokról, aki beosztják, és hetente viszik be a gyümölcsöt, zöldséget, és minden mást, ami kell, a wc papírtól a fénymásolópapírig.
Hanem azokról, akiknél ez nem evidencia. A lemorzsolódásban érintettekről. Akik egyre nagyobb arányban képviseltetik magukat a leszakadó térségek iskoláiban. Ott mit jelent a partnerré tétel? Ha bemegy a szülő a kiküldött felszólításra? Vagy, ha elmegy a szülői értekezletre? Esetleg évente egyszer bemegy valaki a kezelhetőbb szülők közül, az iskola által szervezett tolerancia napra, és süt egy kis vakarót, vagy megmutatja, hogy kell kosarat fonni?
Nemrég végigülhettem egy faluban egy szülői értekezletet. Egy előadással kezdődött, az iskola bemutatásával. A kompetenciák fejlesztésétől a nemzeti érzületig megismerhettünk mindent, egy csodálatos intézmény képe bontakozott ki. Aztán az intézményvezető azt mondta: ő most ezzel befejezte, majd a pedagógusok elmondják, mi a baj a gyerekekkel. (Már ez se semmi üzenet volt: itt egy jól működő iskola…. ahol mindent elkövetnek a minőségi oktatásért. És közben itt vannak azok, akikkel csak a baj van: a gyerekek.) Néztem közben a szülőket: vajon hányan értették meg az előadást, csak úgy nagyjából? Eleinte számolgattam, hány olyan szó volt benne, amit nem is érthetett az itt ülő szülők nagy része, de aztán feladtam.
Nyilván ahhoz, hogy partnerré tudjak valakit tenni, ismeret kellene róla. Megnézni, hol él? Milyen problémákkal kell napi szinten szembesülnie? Meg kellene kérdezni másokat, akik velük dolgoznak még, és információkat gyűjteni róluk. Hogy értsük őket. Értsük, miért olyanok, amilyenek. Hány pedagógusnak vannak vajon ilyen mélységben ismeretei a gyerekekről?
„Nem a mi dolgunk.”-mondják. „Van nekünk elég bajuk a gyerekkel az órán. Nehogy már még ez is kelljen. A családot megérteni.” Épp elég ez a „partneri viszony” , az egyetlen kapocs a hatósági eszközöknek álcázott fenyegetés, kinek van ideje újra és újra elmagyarázni nekik mindent. Ja, és ott van még a nagy kibúvó: „mi mindent elkövettünk, de a szülő nem partner.” Ez a felmentés is, minden alól. Nincs vele dolgunk, és ha a szülő ilyen, akkor így viszonyulunk a gyerekéhez is.
És így a legkönnyebb. Ha nem küzdünk értük.
Pedig így nem megy. Sokadszor írom: az oktatás hatása leamortizálódik a családban, társadalmi közegben. Változtatnunk kellene, a viszonyuláson, a munkamódszereken, határozott beavatkozási pontokat keresni, és mérni, kimutatni a változásokat.
Miközben egyre több család van, akiknek a gyerekeiért nekünk, pedagógusoknak kellene küzdenünk, mert a családban nincs tudás, erő arra, hogy értse, mennyire fontos ez, a pedagógusok bezárulnak a maguk adminisztratív rendszerébe, ahol minden évben leírják: az iskola a szülőkkel partneri viszonyban dolgozik a gyerekeik jövőjéért. És ennyi ma is elég.
De a frázisok sajátossága, hogy egy idő után nevetségessé válnak, ha a valósággal túl nagy ellentmondásba kerülnek. És mindegy, ki nevet a végén…. a következmények nem lesznek olyan mulatságosak.
