Egy-egy szakmai konferencián gyakran szegezik nekem a kérdést: miért nincs állami törekvés arra, hogy az Igazgyöngy szemlélete megjelenjen a rendszeren belül is?
Persze én is sokat gondolkodom rajta, kérdezek erről tőlem okosabbakat, lehetőség szerint olyanokat is, akiknek az állami rendszeren belülről is van tapasztalatuk. Keresem magamban is az okot, talán nem vagyok elég alázatos rendszer-követő (nem voltam egyiknél sem az), nem hatódok meg attól, ha egy-egy nagy pozícióval bíró ember leereszkedik hozzám, és nem is keresem azokat a lehetőségeket, amikor náluk pozicionálhatom magam.
Meg persze ismerem rég a szakmai indokokat is: egy lokális modell túl egyedi, nem lehet rendszerszinten bevezetni, no meg ez egy ember karizmáján alapul, nem multiplikálható, nem is leírható, meg egyébként is, a civil szférából érkező próbálkozásokat sosem tekintik elég szakmainak, nálunk a civil még mindig a “hozzá nem értő” fogalmával egyenlő az ezt tanult, szervezett állami intézményrendszer szemszögéből nézve. No meg ott van az is, hogy a civil az érzelem-vezérelt, ami ugye megint csak azt indokolja, nem lehet rá alapozni, és akkor még nem beszéltem arról, hogy az a modell, ami a nem a regnáló kormány ideje alatt kezdődött, az már mindjárt gyanús, mert ha az nem a „mienk”, az már csak a másik oldalé lehet. Jelen időszakban ez a „bukott baloldalé”, vagy az átkos „liberálisoké”, de minimum a „Soros által támogatott” rendszerelleneseké.
Persze ezzel el is intézhetném a dolgot, ez van, ebből nem lehet kitörni. Ám pénteken, egy konferencia után, hazafele, újra ezen morfondíroztam. Mert egy előadásban az is benne volt, hogy mi ma a jó példa, a sikeres út. Az, ami ma eredményes a romák helyzetének megváltoztatásában. Nyilván nem vártam, hogy egy rendszeren belüli, az által támogatott programban résztvevőtől majd a rendszeren kívüli, civil példákat látom a kivetítőn… de azért a kiemelt programok hangsúlyai elgondolkodtattak.Ráadásul másokat is beillőn tudtam kapcsolni ehhez a logikához.
Mert mi tekinthető ma jó példának? Azt hiszem, az első ismérve az, hogy nem feszegeti a rendszer hibáit. A jó példa az, ami a rendszeren belül próbál tenni, elfogadja azt, ami kialakult, ami nem elemzi a probléma kontextusát, ami az adott kereteket nem mozdítja el, igazodik annak filozófiájához, és azon belül bizonyít. Jó példa most a hejőkeresztúri modell, aminek országos elterjesztése talán elhozza majd a régóta várt pedagógiai paradigmaváltást, és vállalható az államnak, mert ezen a korántsem esélykiegyenlítő iskolarendszer keretein nem változtat, hanem azon belül, módszertani úton kínál megoldást a problémára. Drukkolok, hogy sikerüljön.
Jó példa ma az az önkormányzat, aki a közmunkaprogramokra alapozva tud jövedelmet adó tevékenységet felmutatni, és ezzel bizonyítja, hogy igenis sikeres formáról van szó.
Jó példa, ami igazodik a nemzeti sportideához, és a foci útján bizonyítja: kitartó futballozással lehet karrierje egy romának is.
Jó példa a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat, ami mutatja, aki akar, az kitörhet abból, ami másnak nem sikerül. Ami megint csak oda húzza a fókuszt, hogy ez személyes döntés kérdése. Hallgattam most egy kutatást erről, hogy náluk milyen tényezők biztosítják a sikert, a konklúzió az volt, aki szorgalmas, aki akar, akit a család is támogat, meg ugye a pedagógus is (persze ezért tenni kell, tanulni, udvariasan szólni, lenyelni az esetleges beszólásokat), annak megy. És ők majd példa lehetnek másoknak…stb. Ahogy hallgattam, megint deja vu érzésem volt, ezeket hallhattam rég, amikor még egy másik világ volt. Olyan, mintha egy trend körvonalazódna itt is, valaki, valakik megalkották a nyomorból kitörő roma eszményképét, és erre szocializálják őket. Vajon ebben mennyi van belőlük, és mennyi a külső, a központi elváráshoz igazodó?
Szóval, elgondolkodtam ennek a programnak az integráció szempontjából történő pozicionálásán. Hogy mennyiben lehet megoldás, és mennyiben érinti meg a probléma egészét?
Félreértés ne essék: nem vitatom az ilyen típusú támogatások szükségességét. Nálunk is van ösztöndíjprogram, van gyerek, akit kiszakítva a közegéből, messze, kollégiumi rendszerben, csak pozitív hatásokkal körülvéve sikeresen állítunk más pályára, mint amit egyébként a helyzete jósolt volna neki. (Jól látom a különbséget közte, aki az egyik legszínvonalasabb középiskolában is képes teljesíteni, és a testvére közt, aki semmivel sem rosszabb képességű, ám itt, ebben a közegben maradt, és félévkor ötből bukott egy szakközépiskolában. ) Szóval kell ez is, mert a roma értelmiséget növelni kell. Bár abban kicsit szkeptikus vagyok, ha kikerülnek, milyen változásokat tudnak majd generálni. Pláne ezzel a küldetésképpel, amit kapnak. Vajon az asszimilálódott romákhoz csatlakoznak majd, vagy vállalva identitásukat, ezt a széthúzó roma értelmiségi réteget erősítik-e?
A bajom az, hogy ennek felmutatása, jó példaként való kiemelése a valós problémát lényegesen nem befolyásolja. Sőt, egy fals megoldási képet kommunikálhat. Egyrészt, mert létszámában elenyésző, olyan mértékű számbeli emelése pedig, ami már a problémát is kezelné, nos, ahhoz annyi pénz kellene, ami a világon sincs. Meg az is bajom, mint fentebb is írtam, hogy épp azokra a dolgokra épít, ami nincs meg, mint a szorgalom, a motiváció, az elköteleződés a tanulás iránt, az ehhez szükséges családi támogatottság, a kitartó munka, és persze a keresztény szellemiség.
A rendszerben pedig ma olyan gyerekek vannak tömegével, akik épp ezeknek az értékeknek a híján vannak. Ahol épp ezeknek az elemeknek a fejlesztésével kellene kezdeni valamit. Mert mi van azzal, aki nem motivált? Akikben nincs szorgalom? Kitartás? Ahol nincs családi támogatottság, csak visszahúzás? Esetleg hiányzik a keresztény szellemiség is? Ők vannak tömegével ma az iskolákban, és a velük végzett munka kudarca határozza meg majd a jövőnket, az ő problémáik kezeléséhez kellene egy más rendszer, más keretekkel, más fókuszokkal.
Mert akkora a baj, hogy ezt már nem lehet ezek között e keretek között megoldani. A sikereként értékelhető és a kudarcnak kitettek számbeli aránya ezt pontosan mutatja. Az oktatás hatása erre a társadalmi csoportra minimális, és a közegben, amiben élnek, az is leamortizálódik. Új megközelítés, új, komplex beavatkozási rendszer adhat csak megoldást. De mi még mindig ezt a rendszert kozmetikázzuk.
