A hét elején döntöttem úgy, hogy nem tudom képviselni tovább az integráció ügyét az EMMI Antiszegregációs Kerekasztalában. Írtam egy hosszabb levelet arra a listára, ahol a kapcsolatot tartottuk, aztán kiírtam a facebook oldalamra is, mert nem akartam titokban, az méltatlan lett volna hozzám, bár nem kívántam túl nagy feneket keríteni sem az ügynek.
Ez az én keservesen meghozott döntésem volt, amire tulajdonképpen a három év alatt többször eljutottam, de mindig reménykedtem, hogy változik valami, és az egyre gyérülő alkalmakkal összehívott kerekasztal nem kommunikációs fogás lesz csupán. De nem sikerült valós eredményeket találnom ebben a munkában, inkább az időhúzást láttam, és nem akartam egy látszatmunkát igazoló eszköz lenni.
Azért is nehéz volt, mert mindig azt mondom, arra törekszem, hogy az állam működési hibáira rátelepült tevékenységeinkkel, szemléletünkkel, innovációinkkal, tapasztalatunkkal beépülhessünk a rendszerbe. Hogy civil szervezetként megtaláljuk abban a helyünket, javuljon ez által a szolgáltatások minősége, és hatékonyabb lehessen az integráció, az esélyteremtés. Hú, ez olyan szépen hangzik, mint egy politikai szlogen… bármelyik párttól.
Meg azt is tudom, hogy nekünk kormányoktól függetlenül keresnünk kell a lehetőségeket erre, mert a munkánk „célcsoportja” mindig ott van és ott lesz a szegregátumokban, változatlanul, kormányok óta, mi értük dolgozunk, és mert a társadalmi közeg (összes törvényi szabályozásával, szervezeti struktúrájával, intézkedéseivel, protokolljával, kommunikációjával), ami körülveszi őket mindig kormányfüggő, így egyszerűen muszáj kapcsolódási pontokat keresnünk.
Az egészben az a legnehezebb, hogy folyamatosan változik mindig, minden. Egy fix pont van csak, a szegregátumok nyomort bebetonozó világa, az egyetlen folyamatjelleg itt a gyerekek felnőtté válása, amiben bénító a megtapasztalás: újabb generáció ismételte meg a szülők életútját.
A hírt sok média átvette, nyilván, mert (bár ez tényleg nem volt szándékolt) egybeesett a kilépésem a miskolci középiskolák által indított akcióval, no meg az egészségügyben elindult hasonló, a rendszer működésével egyet nem értő hangokkal, szervezkedésekkel. Azt is tudtam, ez apropó lesz az ellenzéki pártoknak, hogy beleálljanak ebbe is, bár én nem szeretném továbbra sem a munkámat politikai elköteleződés szerint végezni. A levelemben is írtam erről: „A döntésemnek nem politikai oka van. Ha ezt most egy baloldali, liberális kormány szervezné így, akkor is tisztelettel megköszönném a lehetőséget, és felállnék.”
Az okot, bár az EMMI közleményével ellentétben közötte volt a rendelettervezet számomra alapjaiban nem vállalható indoklása, és a külső szakértőkkel készíttetett deszegregációs tervvel kapcsolatban megfogalmazott kritikám is, összefoglalva így fogalmaztam meg: „Úgy érzem, próbálkoztam, de ezzel a szemlélettel, tempóval, viszonyulással nem tudok azonosulni, mert nem ezt képviselem a terepi munkámban, és a morális felelősségvállalásommal ellentmondásban van.”
Hogy most mi lesz? A munkánknak ezt a szintjét átmenetileg elengedem. Pont úgy, mint amikor a legnehezebb cigány családokkal dolgozva azt mondjuk: nem erőlködünk tovább, egy időre elengedjük a köztünk levő szálat, és várunk türelemmel egy olyan helyzetre, mikor újra felvehető. Mert nagyobb veszteségeket élünk át, ha nyögvenyelősen erőltetjük, esetleg úgy csinálunk, „mintha”.
És elengedjük ezt magunk miatt is. Hogy ne olyan szituációban dolgozzunk, ami felőröl minket is. Ahogy ezen gondolkodtam, azt hiszem, megtaláltam az okát annak is, amit tőlünk, tőlem sokszor megkérdeznek: hogy mi miért nem égünk ki? A burnout jelenség akkor következik be, ha az ember folyamatosan a kudarcokkal szembesül, ha állandóan lepattan a problémáról, ha nem tudja megértetni mit akar, ha lassan kiapad az az érzelmi kút, amiből a motivációja táplálkozott, stb. Nos, a mi titkunk azt hiszem a komplexitásban rejlik. Abban, hogy ezerféle területen próbálunk beavatkozni folyamatosan, és amikor el kell engednünk átmenetileg egy-egy szálat, akkor egy másikra fókuszálhatunk, ahol elindulhat az a pozitív változás, ami bennünk is erősít.
Talán ez az oka annak is, hogy nálunk természetesen felvállalható a kudarc is, hogy nincs szükségünk a sikerek kényszeres bizonygatására. Mert mindig van annyi jó, ami előre görgeti ezt az egész modellt, ami néha lassabban gurul, a problémák átmenetileg lassítják, a fékezők világosan látszanak, és ki is hangosíthatók, ám a többi terület sikere mindig ott van, erőként hatva.
Szóval, tesszük tovább a dolgunkat, bízva a támogatottságunkban, a velünk és értünk izgulókban, a megerősítésekben, amit itt újra megköszönök mindenkinek. És én még mindig bízom abban is, hogy ez a döntésem nem zúdít ránk több bajt, mint ami eddig is volt, és a lelkük mélyén, ha le tudják vetni ennek az egész iszonyatosan bonyolult rendszernek a kényszereit, azok is megértik ezt, akikkel most el kellett engednem a szálat. No meg abban is bízom, hogy újakat vehetek fel, olyanokkal, akikkel még nem gondolkoztam arról, hogyan lehetne valamit tenni egy élhetőbb országért, ahol a szegénység növekedése legalább mérsékelhető.
És hogy ne ilyen patetikusan fejezzem be, hanem egy heti sztorival, ami pontosan mutatja a siker-kudarc bonyolultságát ebben az egészben, íme:
Pénteken bejött hozzám egy fiatalember. „Meg tetszik ismerni, Nórika néni?”-kérdezte. „Jártam magához rajzolni…és nyertem is, pályázatokat…” Böngésztem a vonásait, de a felnőtt férfi arca nem idézte fel bennem a gyerekarcot. „Szóval, azért jöttem, hogy be lehet iratkozni rajzra?” „Hát, ez csak gyerekeknek van.”- mondtam. „Maga meg már felnőtt. Hány éves?” „Húsz.”-mondja, majd kis gondolkodás után megkérdezni: „Tessék mondani, a húsz éves az már felnőttnek számít?”
Hát itt tartunk. Ennyi a tudás, de mégis van valami szándék, ahonnan talán elindítható még mindig valami. Mert még akar.
És ezért kellünk. Hogy ezeket az „akarásokat” (ami nem feltétlen a rajz) kialakítsuk, és felfűzhessünk rá egy hatásrendszert. Ami változást hozhat.
