501. A szegénység újradefiniálása

501. A szegénység újradefiniálása

501. A szegénység újradefiniálása

Azt, amit most írok, előre szólok, nem politikai indíttatásból teszem. A terepen dolgozó szakember szól belőlem, a szegénységgel naponta találkozó emberé.

Most olvasom, megint újra lesz értelmezve ez is. Hogy ki a szegény? 2013-ban újraértelmezést nyert, hogy a gyerekek közül ki a hátrányos helyzetű, és ki a halmozottan hátrányos helyzetű. A rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény mellé beemelődött a lakhatás, foglalkoztatottság, és az iskolai végzettség (korábban ez utóbbi volt a meghatározó). Az új definíció után az országban szignifikánsan csökkent a kategóriákon belül maradtak aránya, igazából ez elemezve, sőt, azt hiszem kihangosítva sem lett. Érezték persze a jogalkotók is, hogy valami nincs rendben ezzel, ez azért így elég nagy támadási felület, és az adatbekérések, elemzések alapjául ma is leginkább a korábbi gyermekvédelmi kedvezményt használják.

Nemrég nemzetközi kutatás állapította meg, hogy Magyarország az Unióban hátulról a harmadik a gyerekszegénység kockázatában, Bulgária és Románia van csak utánunk. Persze ez csak egy hír volt, nem emlékszem, hogy az állami médiában lett volna róla szó, a kommunikációja már lezárult.

Sok minden újraértelmeződött már, a leszázalékoltak helyzete, ami tömegektől vette el a létbiztonságot anélkül, hogy állapotuknak megfelelő munkalehetőséget adott volna. Új értelmezést nyert a szegregáció fogalma, ami megengedővé tette az elkülönített oktatást, és nem szab gátat a felgyorsult elkülönítésnek, ami végérvényesen kettészakítja az oktatást és a társadalom jövőképét is.

Szó volt már sokszor arról, ki a szegény, tudjuk, meghatározó ez az emberek értékének a megítélésében (mindenki annyit ér, amije van), és az is lehetséges ma ezek között a jogi keretek között, hogy „potyautasoknak” titulálják azokat, akik generációk óta nem tudnak változtatni, és helyileg így is bánjanak velük. Egyre több településen.

Különféle kutatások vannak, amelyek más-más szempontok szerint elemeznek. Mi is megalkottuk a magunkét, hogy sorrendet tarthassunk a nyomorúság kezelésében.

Számunkra szegény az, aki nem tudja a családjának a hónap végéig az alapszükségleteket biztosítani, és egy váratlan kiadás kezelhetetlenné teszi számukra a következő hónapokat is. Ahol a családi bevásárló lista szűkös, és egészségtelen. Ahol nagyon várják a hónap eleji jövedelmet, mert az utolsó héten már nem tornyosul a tűzifa kupaca a kályha mellett. Ahol újra és újra elmarad a kötelező kukadíj befizetése, és a kártyás villanyóra sincs feltöltve az utolsó héten. Ahol elfogy a hónap második felére a mosópor, a szappan. És ahol az üres gázpalack kicserélése ünnepnapnak számít.

Két éve is elmúlt, hogy két faluban elkezdtük kiváltani a rászorulóknál a gyerekgyógyszereket. Láthatóan csökkent a meghűlés miatt kórházba kerülő gyerekek száma. Mert van, akinek a hónap végén erre az ezer forintra sem telik. És szemüvegre sem. Találtunk gyereket, aki másodszor is évet ismételt, és kiderült, öt dioptriás szemüvegre van szüksége. Számunkra szegény az a gyerek, aki úgy nő fel, hogy 17 évesen velünk van először a fővárosban. Akinek sosem volt fürdőruhája. A nagylány, akinek ha „megvan”, otthon marad, mert nincs egészségügyi betétre való. És szegény az is, akinek hiába teszik elé a céklás túrókrémet a menzán, nem eszi meg, akkor sem, ha éhes, mert ilyen ízeket sosem kóstolt.

Hosszasan sorolhatnám még azt, ami a számok mögött van. Egy olyan világról, ahol teljesen mindegy, hogy 22 800, vagy 47 000 ezer a felnőttnek járó támogatás, vagy közmunkabér, mert egyikből sem lehet biztos alapot adni a család megélhetésének.

És igen, félek, hogy az újabb értelmezés majd mit vesz alapul? Azok véleményét, akik azt gondolják, hogy ennyiből meg lehet élni, bár sosem próbáltak beosztani egy hónapra ennyi pénzt? Vagy, akik megfizetve, a „Magyarország jobban teljesít” mantrázásában rózsaszínben látva mindent, a megrendelő igénye szerint elemeznek, és el akarják fedni statisztikailag a bajt? Vagy azok tapasztalatára építenek, akik most polgármesterként a településeken, egy személyben, isteni rangot képzelve maguknak állapítják meg, ki „méltó” pl. a tűzifasegélyre?

Egyébként biztos vagyok abban, hogy átmegy majd ez is. Mint minden. Épp a múltkor rémültem meg, látva, hogy a fociőrület a szociális területen dolgozó szakértők szemében egyszerre lehetőség lett, és ahelyett, hogy azt ordítanák: nem, a stadionokra és a focira szánt összegek irreálisak a szegénység mértékéhez viszonyítva, azt mondják: hát, ezt nem lehet megállítani, el kell fogadni, úgyis átviszik, próbálni kell összekapcsolni a szegénység kezelésével….

Tegnap tartottuk a Mikulás napot. Néztem azokat a gyerekeket, akiknek kis életébe a mi munkánk hozta be a Mikulást (köszönet a támogatóknak), ezt a minden gyereknek alanyi jogon járó izgalmat és örömöt. Ez az örömteli-keserű, a segítés és a hiány ellentmondásából fakadó érzés, amit olyan sokszor érzek a munkám során, dolgozott bennem tovább, hazafelé, és éjszaka is.

Mi történik velünk? Milyen világot építünk? Hogy lehetne érthetőbbé tenni a szegénység problémáját, veszélyét, felelősségét? Hogyan tudnám kihangosítani azt a pillantást, ahogy a mélyszegénységben élő fiúcska nézi a Mikuláscsomagot, és az arcába tolni mindazoknak, akik nem értik, nem akarják látni, akik azt gondolják, a szegénység kezelése újraértelmezéseken nyugszik?

Szeretnék én is újraértelmezni valamit. A felelősség kérdéskörét.

Facebook Comments