A legelkeserítőbb számomra, mikor képtelenség megállítani a lejtőn valakit, aki az orrom előtt kezdett lecsúszni. Felnőtteknél is nehéz ez, mert az, hogy az ő döntése, az ő felelőssége, ez könnyen kimondható, ám mikor az ember látja az okokat, a tudást, a képességet, mondjuk inkább úgy, az életutat, akkor változik a vélemény a felelősséget illetően.
De amikor gyerekként kapcsolódik hozzánk valaki, és úgy vesz rossz fordulatot az élete, mire felnő, minden figyelmünk, segítségnyújtásunk ellenére, akkor az nagyon elkeserítő.
Sok ilyen eset van körülöttünk. Azt hiszem, ezt bírom a legnehezebb. Újra és újra végigviszem magamban a pontokat, ahol lehetett volna befolyásolni, másként alakítani az életét, és rájövök, vannak olyan problémahalmozódások, amelyeknek megoldásához még egy ilyen segítő tevékenység is kevés, mint a mienk. Mert ehhez egy, szinte állandó jelenlét kellene, újratervezni az egész életét, folyamatosan jelen lenni benne, megakadályozni a negatívumuk eluralkodását. De ez iszonyú energia, idő..
Talán ezeknél a legnehezebb problémáknál tényleg a közegből való kiszakítás segítene. De ez több ok miatt nem megy. Egyrészt, mert az ember nem látja a végét, és abban a hitben van, hogy a munkájának a hatása elég erős lesz a visszatartásra. Amikor meg már látszik a tragikus sors, akkor már késő… Akkor már nincs semmi, ami visszafordítaná. A másik nagy kérdés, hogy hova szakítsuk ki? Jobb lesz-e neki ott? Sokszor a család nem látszik olyan rémesnek, és a mellé csatlakozó más negatív hatás az, ami a lejtőre teszi. Ezek pedig olyan erővel formálják, hogy hiába kerülne kiemelésre, nem változna semmi, a jelenlegi rendszer nem képes visszafordítani ezeket a gyerekeket. És persze mindenhez jön még a vidék. Ahol azok a segítő szolgáltatások, intézmények, melyek a megyeszékhelyeken, vagy a fővárosban ott vannak, vidéken sehol nincsenek. A vidéki szociális ellátás nem tud pl. a droggal, vagy prostitúcióval kapcsolatos dolgokban segíteni. Max. jelenti a rendőrségnek.
Közben pedig, míg küzdünk érte, vele, eltelik az idő, nagykorú lesz, és innen még nehezebb. Mert innen az ő döntése, felelőssége minden. És nem engedhetjük el, mert itt van, vagy visszatér, behúz másokat a bajba, gyerekei lesznek, és a félrecsúszott életutak megsokszorozódnak. Felnőtt döntésekben, megváltoztathatatlanul.
Van, akit sikerül kimentenünk ebből a sorsszerűségből. Mint a transznemű lányt, aki mellett egész támogató csapat áll, hogy megmutasson neki egy másik világot, és feltéteket biztosítson hozzá addig, amíg meg nem áll a saját lábán. Sikerült a fővárosban albérletet és iskolát találni neki, önismereti tréningekre jár, szakmai segítséget kap az élete újraépítéséhez. Tanítani, támogatni kell felnőttként, távol tartani tőle a családját, mely kivetette ugyan, de a megélhetése vonzóbb annál, hogy a kapcsolatot megszakítsák vele. És ő is ebben a családban szocializálódott, ahol a tanult tehetetlenség sokkal erősebb, mint a tevékeny sorsfordítás képessége. De ő legalább olyan útra léphetett, ahol sokszoros esélyt kapott. Mert, ha itthon marad, az tragédiába torkollott volna.
A másik, aki most elkeserít, már szintén elmúlt 18. 13 éves volt, mikor kapcsolatba került velünk a család. Akkor gyönyörű, viszonylag jól tanuló lány volt. A család zűrös volt, de akkor úgy tűnt, megfogható. Aztán 14 évesen terhes lett, a nyolcadikból szült, még magántanulóként levizsgáztatták. Talán egy évig élt viszonylagos nyugalomban a párjával, sokat próbáltuk egyengetni a sorsát, ki legyen a gyámja, maradhasson az új család együtt. Aztán, otthagyta a gyereket is, a párját is.
Az anyja is szétcsúszott ekkor, egy gyereke egészségügyi gyermekotthonban, egy fiú vele, sokszor hónapokra eltűnt, félrehagyva mindent, berendezést, holmikat, aztán, mikor visszajött, persze terhesen, mindent a nulláról kellett kezdeni vele újra. A lány ténfergett. Hol az apja volt a gyámja, próbált vele is élni, az épp aktuális kapcsolatban, egyetlen szobában, sokadmagával, de ez sosem működött sokáig, a férfi pszichiátriai kezelés alatt állt, agresszív, jelenleg is börtönben van. Néha az apai nagymama szállt be, máskor csak úgy, odaköltözött egy fiúhoz. Az anyai nagymama fel sem merülhetett, ő a saját lányát sem nevelte annak idején, állami gondozásba került. Ha átmenetileg be is fogadta őket, az is csak a lenyúlásra ment, ha nem volt pénz, hamar költözniük kellett onnan.
És közben jött a drog. Azt hiszem, három év alatt tette tönkre. Minden kapcsolódott hozzá, a prostitúció is, ha máshogy nem lehetett megszerezni. Amikor pár hónapos eltűnés után a fővárosban felszedték az utcán, és a gyógykezelés után hazakerült, még mindig hittem, hogy megmenthető. Pedig már torz volt a teste, lelke, értelme is. Újabb nyugodt hetek, és eltűnések váltogatták egymást. Gyógyszert kapott, de a szökések alatt nem szedte. Aztán, mikor betöltötte a tizennyolcat, a kórház javasolta a gyámságot. Mert a cselekvőlépességének nincs már birtokában. És tényleg nincs. Beül egy kamionba, Lengyelországban teszik ki az út mellé, úgy hozzák haza, segélyszervezetek. Újra kórház, de csak rövid időre. Otthon elviselhetetlen, teljesen elvesztette a képességet az együttélés szabályainak tartására. Veszekedések, verekedések, eltűnések, megkerülések. Az orvosi vélemény szerint nem állandóan ilyen, épp ezért nem igényel állandó orvosi felügyeletet. De nincs biztos hely az életében, senkinek sem kell, senki nem akar gyámja lenni, vele élni.Csak amíg kihasználják. Amíg használják.
Felbukkan nálunk is, monoklival a szeme alatt, láthatóan zavartan. A mentő hozta be, de a kórházból elengedték, nincs pénze hazamenni. És nem is akar. El akar menni innen. Később újra megtaláljuk, az úttesten mászkál. Segítséget kérünk a rendőrségtől. Mit tehetnének? Felnőtt ember. A kórház kiadta, orvosilag nem indokolt, hogy visszavigyék, még ha zavartnak is tűnik. Aztán mégis keresik, de már eltűnt. Felvette valaki. Két nap múlva bukkan fel megint a faluban. Aztán újra el, most sem tudom, hol van.
Nem tudom, hol lehetett volna megállítani. Az anyja azt mondja, ő nem érzi magát felelősnek. Ő mindent elkövetett vele, ami tőle tellett. És tőle ennyi tellett. Így örökítődik át a félrecsúszott élet. Visszavezethetően a nagyszülőkig.
Talán ezekkel a családokkal kellene külön is foglalkozni. Mert ezekben a legnagyobb a kriminalizálódás kockázata is. Egy ilyen kategóriára kellene egy külön segítő intézmény, szakemberekkel, vidéken is. Ma csak nézzük őket, tehetetlenül. És mindenki fellélegzik, ha a gyerekeik elérik a nagykorúságot. Mert akkor már minden felelősség kikerül a rendszerből.
