Az elfogadás-kirekesztés működésének logikáját leginkább ez jellemzi: „Nekem ugyan személy szerint nincs különösebben bajom vele, de itt, a közelemben nem akarom látni”.
Szóval, a lényeg, hogy aki más, nem olyan, mint a többi, az menjen el, máshova. Hogy hova és miből, arra senkinek sincs megoldási javaslata. Csak ne itt legyen, ne ide jöjjön. Kb. ez az egyetlen pont, amiben mindenki egyetért.
Elég régóta dolgozunk már azon, hogy a transznemű lányt valahova elhelyezzük. Írtam már róla, most csak röviden, azok kedvéért, akik azt a bejegyzést nem olvasták: 19 éves, fiúként van anyakönyvezve, a 9. osztályt még elvégezte, orvosilag is rögzített az állapota, de itt vidéken kiveti magából minden, a falu, az iskola, a család. Romaként, szegénységben élve, még ezzel is együtt élnie nem egyszerű. Azt hiszem, a kirekesztés minden bugyrát megtapasztalta már.
Szinte naponta hív, folyamatosan alázzák, kiközösítik a közmunkán, nem veszi fel a busz, a sofőr azt mondja, „buzikat nem szállít”, ha vonattal jön be hozzám, a vonatjegyet nem veszi el a kezéből a kalauz… már a panaszkönyve is beírt, de nem ment vele semmire, kit érdekel ez itt? És persze a család is szabadulni akar tőle, egyre gyakoribbak a veszekedések, verések, sokszor szorul ki a házból. És nincs hova mennie. Már jó ideje érzem, nem maradhat itt, mert annak tragédia lesz a vége. Többször elvitték már külföldre, „escort” munkára, ahogy ő mondja, de mindig visszaszökött, nem akarja azt az életet. Még nem. De úgy tűnik, más lehetősége nem nagyon marad.
Egy hónapja már mások is segítenek, leginkább egy kedves támogatónk, egy fővárosi civil szervezettől, de már az egyik iskolából is. És persze a transzneműek érdekvédelmi szervezetétől is. De együtt sem megyünk semmire.
Persze érdekes az egész, a kudarcaival is, mert mutat mindent, pontos képet ad az elfogadásról, ebben a nehéz témában. Tudjuk, megosztó a téma, nyilván nem fordulunk azokhoz, akik őket zsigerből elutasítják, mert tőlük nem várhatunk semmit, a megoldás ugyanis nem annyi, hogy kimondják róluk a véleményüket. Keressük azokat, akik talán megértőbbek. Akik megoldást adhatnak.
Az álláshirdetések addig működnek, míg meg nem tudják, hogy transznemű, bár sokaknak el kell magyarázni, mi ez, és ha megértik, akkor már nincs álláslehetőség tovább. Egyszer egy céggel eljutottunk odáig, hogy behívták megírni a tesztet, ami alapján meg is felelt volna, sőt, előtte a hölgy, akivel telefonon én is beszéltem, megerősített: ők elfogadják a másságot, náluk a munkaerő a lényeg, ők nem olyan kirekesztőek, mint más vállalatok. Nagyon reménykedtünk, hogy ez sikerülni fog, munkásszállással működött volna a dolog, de a sikeres teszt után közölték vele, hogy nem, ott nyolcszázan dolgoznak, nincs helye egy ilyennek. Sőt, hozzátették: mégis mit gondol?!
Pesten próbáltuk először a szállás felől. Albérletről szó sem lehet, miből fizetné, fizetnénk, annyit, még, ha dolgozna, sem tudna keresni. Munkásszálló, hajléktalanszálló, mind elutasító volt. Aztán arra gondoltunk, ha tanulna még, akkor talán kollégiumban el tudnánk helyezni. Sorban hívtuk az iskolákat. Többnyire mindenhol megértőek voltak, és úgy mondtak nemet, megértően, legtöbbször azzal az indokkal, hogy nem tudják garantálni a biztonságát. Volt, hogy azért nem tudtunk továbblépni, mert nem fogyatékos. Végül egyetlen iskola, a Megálló megengedte, hogy felutazzon felvételi elbeszélgetésre, és utána úgy döntöttek, fogadnák is, náluk tanulhatna.
Hurrá! Már csak a kollégium van hátra. És ha sikerül, ki tudja? Lehet, itt leérettségizik, hiszen nem buta, általánosban egész szép eredményei voltak, szavalóversenyekre is vitték. Az elfogadás, a figyelem, a szakértelem adott ebben az iskolában. Ami persze alapítványi, de tudjuk azt is, a problémás gyerekek, fiatalok kezelésére az állami rendszerben nincs mód. Akik onnan kiszorulnak, azok kerülnek ide, ehhez az alapítványhoz, és másokhoz is. Elgondolkodtató ez is.
Újabb próbálkozások következtek, most már a kollégiumokkal. Azt hittük, innen már menni fog. De nem. Nem találunk olyat, ahova felvennék. Az indokok tulajdonképpen érthetők is: nekik a többit kell nézni, ki akarna a szobatársa lenni, mit szólnának a szülők, milyen híre lenne a kolinak, és egyáltalán hova tegyék, a fiúkhoz, vagy a lányokhoz, nem tudják garantálni, hogy képesek lesznek megvédeni a többiektől, és egyébként is: azt hitték, ez a transzneműség csak akkor jön elő, ha buliba megy, egyébként meg normálisan öltözik. De rajta mindig látszik…. és így nem vállalható.
Más intézmény? Esetleg, ha kábítószerfüggő lenne. De nem az. Más meg nincs.
A sulit hétfőn kilenckor kezdhetné. Még pár napig tartják neki a helyet. Kétségbeesetten próbálkozunk még a szálláskereséssel. De esélytelenek vagyunk. Újra és újra meghallgatom a telefonban, hogy személy szerint sajnálják és megértik. Őt is, és engem is. De nekik más szempontokat kell szem előtt tartani. És próbáljam talán máshol.
Csak arra nem tud senki válaszolni, hogy hol. Hol viselnek el ma egy transznemű, nyolc osztályt végzett, szegénységben élő és ott szocializálódott roma fiatalt? Hol segíthetnek neki?
Nem tudom. Egyelőre csak azt látom, hogy hol nem.
