A szép kis észak-magyarországi faluban, ahol nemrég megfordultam, gyönyörűen felújított parasztházak sorjáztak az utcán, sok vendégház is, sok pedig olyan tulajdonosé, akik máshol élnek, és megengedhetik maguknak, hogy legyen egy házuk itt is, ebben a festői környezetben. Egy kávé adta véletlen lehetőséget kihasználva a helyiektől érdeklődtem a faluról, hányan élnek itt, miből, milyen az élet errefelé. Kérdezem azt is, élnek-e a faluban cigányok?
„Á nem, az utolsó családot is jó pár éve sikerült elköltöztetni innen. A házukat megvette más, nekik meg kerestek egyet máshol. Megszabadultunk tőlük. Azóta nincs egy sem. Igaz, ezért is lakunk itt ilyen kevesen, ha lennének romák, akkor lenne gyerek is, mert ők nagyon szaporodnak.” „Mint a patkányok.”- fűzi hozzá a férfi, aki pár lépésről hallgatta a beszélgetésünket, és azt hiszem, csak rám való tekintettel nem köp egyet, magamat kímélem csak, amikor nem kérdezek tovább.
Igen, ez gyakori technika. Sok falu van ma a leszakadó térségekben, ahol jellemzően magas a romák aránya, de egyes falvak kimaradnak ebből. Furcsa szokás és viszonyulás átörökítés ez, többnyire nem most kezdődött, hanem legalább 20 éve, hogy nem adnak el cigánynak házat a faluban, ha kihal a tulajdonos, inkább megveszi az önkormányzat, nehogy a távol élő örökösök olyannak adják el, akiket ők nem akarnak. A kirekesztés átörökítése erősen érezhető ezekben a falvakban, itt a falu apraja-nagyja egyértelműen elutasító lesz irányukban. És mindegy, ki kerül a polgármesteri székbe, pártállástól függetlenül adják tovább ezt az íratlan törvényt, tartva távol a nem kívánatos családokat a településtől. Ha az ember mégis firtatja, megvan a válasz: őket nem érdekli a társadalmi probléma, ők ezért a faluért felelnek, őket az itt élők választották meg, és csak értük éreznek felelősséget. A „normálisakért”persze. A többivel meg ők nem kínlódnak. Oldja meg más, ott, ahova költöznek.
Néhol aztán ebből még erényt is kovácsolnak, mert a cigánymentes iskola vonzó lehet, a szülők élnek a szabad iskolaválasztással, és odébb viszik egy-két faluval a gyerekeiket. Maga az iskola nem felszereltebb, a módszerek sem különlegesebbek, a pedagógusok sem jobbak, mint máshol, bár a pedagógiai többletmunkát nem igénylő gyerekek kétségtelenül kiegyenlítettebb teljesítményt mutatónak láttatják az iskolát.
Most az egyik környékbeli faluban elég furcsa a helyzet. Az önkormányzat alapítványa vásárol fel házakat, olyat is, ahol roma családok éltek, és a tartozások miatt a házat elárverezték, majd a házakat lakhatatlanná teszik. Ahol meg nem lehet lakni, ott a gyerekek sincsenek biztonságban, és a kiemelés veszélye miatt jobb, ha elköltöznek, keresnek máshol fedélt a fejük fölé.
Máshol az önkormányzat úgy próbálja megúszni őket, hogy nem legalizálja az odaköltözést, nem jelentik be a településre őket, mindenféle indokokat találnak ki, húzzák az időt, néha meg is mondják nekik, jobb lenne, ha visszamennének oda, ahova jöttek. Mert itt nem látják szívesen őket. Az időhúzás sokszor hat, hiszen bejelentett lakcím nélkül sok szolgáltatás nem vehető igénybe, amire pedig szükségük lenne. A törvényeket meg ők nem ismerik, nem szólnak, elfogadják, amit a hivatal mond nekik.
Most, az új szocpol is elindít némi mozgást. Bár ez a pénz nem elég arra, hogy egy gazdaságilag jobb helyzetben levő településen vásároljanak házat, ez csak arra elég, hogy hasonló helyekre költözzenek. Kérdezem ez egyik családot, mit gondolnak, ott jobb lesz? „Közmunka ott is lesz.”- rántja meg a vállát a családfő, és tényleg, az lesz ott is, csak azt az időszakot kell átvészelni, míg a hivatalos átjelentkezés lezajlik, ez sem lesz egyszerű nekik.
Költöznek hát ide-oda, ahova tudnak, ahova engedik őket. Még mindig ott tartunk, hogy a problémát senki sem megoldani, hanem megúszni akarja. Lassan azonban a fejünkre dől ez az egész. Mert valahol nekik is élniük kellene. Még, ha a többség úgy is gondolja, egyetlen dolog a fontos: ne ott, ahol ők élnek. Hanem máshol. De hol?
