Ez a banki krízishelyzet, az, hogy honnan várható segítség és miként, újra elgondolkodtatott az állam és a civil szervezetek viszonyán. Hol vagyunk, mi a szerepünk, szükség van-e ránk, hogyan tudunk illeszkedni az állam által működtetett rendszerhez?
Sosem tudtam elengedni annak az ideáját, hogy ezzel a munkával, amit végzünk, az államon belül van a helyünk. Sok kudarc után is próbálom újra és újra hozzáilleszteni magunkat a helyi szintű intézményrendszer tevékenységéhez, legyen az oktatás, szociális munka, egészségügy, vagy más terület. És próbálom szakpolitikai szinten is, pártoktól függetlenül a terepi tapasztalatok szemszögéből megmutatni a tervezetek, döntések helyi levetülését, jelezve, ha az elméleti elgondolások távol állnak a gyakorlati megvalósítástól.
Azt gondolom, amit tudunk, az egy, a rendszer működését, a problémát „életszagúan” kezelt tudás, rendszerbe foglalt tapasztalat, ha pedig átgondolom a munkánkat, mindig oda lyukadok ki, hogy nincs a rendszerben a mienkhez hasonló finomhangolást végző elem, ami az ágazatok közötti, és a családok és az intézményrendszer közötti mediálást ilyen módon végzi, segíti. A protokollszintű vezérlésben előírt együttműködések valójában sehol sem működnek megfelelően, intézményi hálóról nem nagyon beszélhetünk. És nem törődik rendszerszinten senki a közösségekkel sem, nem épít annak erősségeire, nincs megértés, korosztályokat átfogó fejlesztés ott, ahol a tudás, képesség generációk óta csak veszteségeket produkál.
Nyilván az a nemzetközi díj, amit most már kihangosíthatok, az Ashoka-fellow, amit hosszú minősítési folyamat végén kaphattam meg, azt mutatja, ez a megközelítés, ennek az „igazgyöngyös” rendszernek a működtetése nemzetközi szinten is érdekes, értékes lehet.
Mégis, most ebben a helyzetben, amiben vagyunk, újra gondolom: hol a helyünk ebben az őrületben? A gyors segítség nem az államtól jött, és nem tudom, jön-e egyáltalán onnan bármi. Nyilván van üzenete annak is, hogy kik kerestek meg, próbálva segíteni, hogy több országgyűlési képviselő próbál lobbizni értünk, de egyikük sem a most hatalmon levő pártból, hogy szinte minden média beszámolt a helyzetünkről, kivéve azokat, akik a döntéshozókat képviselik. Mintha ez a helyzet is egy politikai állásfoglalás lenne, nem ez nem a „mienk”, a problémája sem lehet az.
Közben persze segítünk, ha kell, ha hívnak, kiállítással, legyen az a közneveléshez, szociális területhez, vagy éppen a romastratégiához kapcsolódó, akár hazai, vagy nemzetközi. És ott vagyok, több munkacsoportban is, ami az integráció ügyében szerveződik, ahol azt gondolom, a tapasztalataink segíthetnek előre vinni az ügyet. Ott vagyok, pártoktól függetlenül, szakmai alapon, civilként. Lehet, ez a baj. Hogy nem köteleződöm el politikai alapon. De miért nem lehet csak szakmai alapon megítélni bármit? No meg tudom, az is baj, hogy mindig beszélek a hibákról is. Mert ez minimum gyanússá tesz ebben a torzra kommunikált világban. De nálunk, nálam ez van, ez az alapja a munkánknak, a hideg és könyörtelen problémaelemzés, mert addig, amíg nem nézünk szembe a hibákkal, csak hazug kártyavárakat építhetünk, a szegregátumok szintjéről pedig nehéz rózsaszínben látni a világot.
Ezt teszem most is. Próbálom elemezni ezt, amibe kerültünk. Próbálom megérteni, hol a helyünk, mélyszegénységben élők integrációjával foglalkozó civil szervezetként.
Még nem tudtam megérteni az új helyzetet. A civil segítség, odafordulás óriási, megteremtette a márciusi folytatást. De jól van ez így? Normális az, hogy ebben a helyzetben is tőlük jön a segítség?
Érzem azt is, lassan szimbolikussá válik az Igazgyöngy ügye. Szimbolikussá a társadalmi igazságosságban, a mindent elkenő korrupció és a szegénység elleni küzdelemben feszülő ellentmondásban, a civil és az állami kríziskezelésben, a közösségi értékek és az egyéni csalások szembeállításában.
Küzdök még mindig, magunkért, a munkánkért, a hitünkért és hitelünkért. És küzdök magammal is, hogy tudjak megfelelően működni ebben a rendszerben, amiben most egyetlen biztos pontot látok, a körülöttünk levő civilek népes, erős, megtartó csapatát.
