Bármilyen pont felől közelítek ehhez az egészhez, azt látom, minden, ami a problémahalmazban van, minden mindennel összefügg. Bár hatalmassá duzzadt már a beavatkozási pontok száma, amire próbálunk hatni, minden szinten, és egyre gyakrabban kell nekiülni, hogy rendszert teremtsünk a munkánkban, mindig megerősödik bennem: mindenre figyelni kell. Egyetlen terület sem engedhető el, mert amit felépít az egyik vonal, azt porig rombolja a másik, a hatások és ellenhatások rendszerében külön stratégia kell arra, hogy ne veszítsük el a fejünket.
Azt hiszem, akik ebben nem mélyülnek el ilyen szinten, mint mi, ezért nem értik. Számukra az az egyszerűen leképezhető megoldás van: meg kell mondani nekik, és csinálják úgy. Pl. a korai iskolalehagyás problémájának megoldása egyszerű: járjanak iskolába. Ha nem, akkor meg kell büntetni. És akkor majd bizonyára úgy tesznek. Ha mégsem, akkor pedig magukra vessenek.
Ám, ha jobban próbáljuk átgondolni, miért alakul ki ez az egész, miért nem akarnak járni akkor sem, ha a szülőt megbüntetik, akkor sem, ha megvonják a családi pótlékot, miért ül már mind otthon, ha betöltötte a 16 éves tankötelezettségi korhatárt, akkor azt látjuk, a korai iskolalehagyáshoz szinte minden és mindenki hozzátesz kicsit.
Nézzük először a család szintjét. Nyilván, ahol nem látta rendszeres, felelősséggel járó munkában a gyerek sosem a szülőt, ott az a mondat, hogy „az iskola a te munkahelyed, a tanulás a te munkád” mondat nem értelmezhető. Ahol a közmunka otthon úgy vetül le, hogy csak meg kell mutatni magunkat, aláírni, de a munka ebben az egészben másodlagos, ott a gyerek is bemegy reggel az iskolába, ám az első szünetben megpattan. Mert leveszi a mintát, még, ha nem is tudatosan. Ahol nincs a szülő előtt perspektíva, ott a gyerek előtt sem lesz. Hiába mondja el az osztályfőnök, a tanár, hogy a tanulás a jövő, a családi minta sokkal erősebb, mint a folyamatosan gyengülő iskolai, lenullázódik a hatás, értelmezhetetlen „szentbeszédnek” tűnik számukra minden.
A szegénység is hozzáteszi persze a magáét. Az, ha nincs villany, ha nem megfelelő a táplálkozás, ha nincs fűtés, ha beteg a gyerek és nincs pénz kiváltani a gyógyszert, ha túl sokan vannak az egyetlen szobában és nincs személyes élettér, ha a hátrányt, amivel az iskolába kerül hamarabb, egy korai fejlesztéssel kellett volna leküzdeni, de ez nem történt meg, ha nincs megfelelő ruha, cipő, stb.
A szegénységben minden az ellen dolgozik, hogy feleméssze a küzdeni akarást, aminek a kialakulása is bizonytalan, hogy megbontsa az egészséget, a figyelemkoncentrációt, a mentális alapot ahhoz, hogy a tanulást bírja, hogy erőfeszítéseket tegyen.
A nagyobb közösség sem erősít. A közelben nincs megtapasztalható példa, amit követni lenne érdemes, aki erőt adna a szülő helyett is. A közösségben a siker mintája nem a tanulás, hanem a pénz. Mindenáron. Ha kell, illegálisan is. Nagy veszély, amit sokan még nem érzékelnek, hogy a 16 évesen otthonülők, a munkavállalásig erősen ki vannak téve a kriminalizálódásnak, mert pénz kellene, cigire, divatos ruhára, telefonra, de nincs, munkát nem tudnak vállalni, családi pótlékot nem kapnak rájuk, de ők pénzt akarnak, hogy a kortársaik és a fogyasztói társadalomból rájuk ömlő hatásokban kialakuló saját elvárásaiknak megfeleljenek.
És az iskola? Vajon az mit tesz azért, hogy bent maradjanak? Ott csak a kudarc van. A pedagógusok eszköztelenek, kiégettek, nem akarják őket. Őket, akik túl hangosak, mocskos szavakat használnak, agresszívek, akiknek nincs felszerelése, akik mindig ellógnak a suliból, akiknek a szülei nem járnak szülői értekezletre, akik szintekkel alatta vannak annak, amit azon az évfolyamon tudniuk kellene. Ezek a gyerekek nem szeretik az iskolát. És az iskola sem szereti őket. A tanárokat nem készíti fel a velük való problémákra a felsőoktatás. Nincs tudás, módszertan, csak az átlagosra. És nincs plusz szakember sem, aki adná azt, ami itt kell. Fejlesztő pedagógus, iskolapszichológus, gyógypedagógus. Ahol van is, töredéküket sem tudja elérni megfelelően.
Ezek a gyerekek még azokat a mások számára felemelő pillanatokat sem tudják úgy megélni, mint a többi, egy óvodai vagy iskolai ballagást, nem válik ünneppé ez az intézményhez kapcsolódó esemény számukra, mert ehhez is az kapcsolódik, hogy nekik nem olyan, nem felemelő, nem fontos pontja az életüknek. És ehhez az érzéshez ad hozzá mindig egy kicsit minden, a mikuláscsomag árának be nem viteléből adódó kimaradás a mikulásünnepségről, a lemaradás a tablóról, mert nem fizették ki a fotózást, a napköziben maradás, mikor a többiek moziba mennek, minden, amikor másnak jó, örömteli pillanatok kapcsolódnak az iskolához, az ottani közösséghez, és amit ők nem tudnak így megélni.
Aztán jön a magántanulói státusz. Amit akar mindenki, a gyerek, mert utálja ezt az egészet, a tanár, mert torkig van vele, és a szülő is, hiszen elege van a behívatásokból, felszólításokból, abból, hogy mindig belekeveredik valamibe a gyerek. Jobb, ha otthon van, szem előtt. És innen már nincs visszaút. Innen már minden elveszett. Egy évet még elvegetálnak így, aztán vége. A tudásszerzés, amiből valami jövőkép lehet, szakma, munkahely, annak a lehetősége elveszett. Ki öt osztállyal, ki hattal, de befejezte. Aki eljut a szakiskoláig, annak sincs tudása, csak bizonyítványa. És a bennmaradásra az többnyire nem elég.
Végül azt hiszem, azt is meg kell jegyezni,hogy a döntéshozói szinten is hozzátesznek ehhez. Mert azt a rendszert, amiben a korai iskola elhagyás is létrejön, azt a döntéshozói szint határozza meg. Azt, hogy az ő fejükben mi van erről az egészről, nehéz látni. Az viszont világosan látszik, hogy rendszerszintű prevenció, komplex problémakezelés ebben nincs (sincs), csupán büntetés, kényszerítés, no meg hibáztatás. Minden intézkedés azt mutatja, hogy ami probléma, azért kizárólag azok felelnek, akiknek az életében ez megjelenik.
