Nemrég egy beszélgetésen voltam. Nőkről beszélgettünk, egészségügyről, mélyszegénységről, babavárásról, romákról. Nagyon érdekes volt több szempontból is látni ugyanazt, más társadalmi közegekben, hol a hivatali rendszer, hol a személyes élethelyzetek felől.
Volt a beszélgetőtársaim között egy kedves roma hölgy is, ő volt, aki romaként szólt hozzá, azt a tudást beemelve a beszélgetésbe, amit-ahogy én is mondom sokszor- csak ők tudhatnak. Fontos tudás, hogy pontosan lássuk mindannyian a helyzetet.
Egy mondata azonban elgondolkodtatott. Főleg azért, mert már mástól is hallottam, szintén roma szakembertől, szintén ezen a területen dolgozótól. Szóval, hogy kellene külön protokoll, képzés az egészségügyben, a velük való megfelelő foglalkozás kialakítására. Fontos ez a másság kezelése szempontjából. És jelzi azt is, mennyire tisztázatlan kérdések vannak még mindig a téma körül. Miközben a rendszer a megoldásokról beszél, még az alap meghatározások, viszonyulások sem tiszták. Persze nehéz látni, mit ad a tradíció, és mit a szocializáció, a szegénység hozzá ehhez az egészhez. Nekem úgy tűnik, sok esetben összekavarodnak a dolgok.
Előtte is elgondolkodtam már kicsit, amikor a szemérmességről beszélt. Hogy a roma nők még a bokájukat sem tartják illendőnek láttatni. És ezt a nőgyógyászaton tudniuk kell a dolgozóknak, hogy megfelelően reagáljanak erre. Nem tudtam elhessegetni magamtól roma tanítványaim facebook fotóit, néhol az anyákét is, ahol pózolva fotózzák magukat, hát, hogy finoman fogalmazzak, nem túl szégyenlősen….(És persze az is eszembe jutott, hogy melyik nő nem szégyenlős a nőgyógyásznál?) Vagy, ahol én vagyok, ott mások a romák? Nem lehet, hogy mesterségesen tartunk fent valamit, ami már nincs is, vagy legalábbis nem általános? Az általánosítás egyetlen területen sem jó…nem szabadna úgy gondolkodnunk, mintha mindenhol tradicionális roma közösségek lennének.
Aztán, mikor mondta, hogy kellene talán egy protokoll, külön, nekik, már szóltam is. Mert azt gondolom, ez nem jó vonal. Megéltem a romapedagógiák időszakát, amikor külön tanították a pedagógusoknak, hogy a roma gyerekekre más módszertan kell. Aztán ez megszűnt, szerencsére, mert felismerték a személyre szabott fejlesztés fontosságát, amiben teljesen mindegy, hogy szlovák, német, arab, kínai, vagy roma az illető. Igaz, azóta is jelen van a szegregált oktatás, ami, ki tudja, talán épp ebből az ideológiából lett megerősödve.
Nem hiszem, hogy az egészségügyben kellene ilyen protokoll. És, bár elfogadom, hogy biztosan vannak olyan zárt roma közösségek, ahol a hagyományok még ennyire erősen szabályozzák az életet, de a roma családok többségében már nincs meg ez a vonal, a mai lányok, asszonyok már szemmel láthatóan nem ezek szerint élnek, öltözködnek.
Ha lenne ilyen, akkor igazolná- ugyanúgy, mint az iskolában- hogy igenis kell a külön kórterem, hogy megfelelőbben tudjanak majd velük külön foglalkozni a külön szakemberek, vagy kell majd a külön kórházi osztály is. Ki tudja, meddig menne el a jó szándékból született ideológia?
Persze nem azt mondom, hogy nem kell érteni a problémát. De azt hiszem, egy jó szakember, aki emberekkel foglalkozik, meg kell, hogy találja a megfelelő hangot. Az egyénre szabott hangot. Kell, hogy tudása legyen erről, amiben a másság kezelése is benne van. Hiszen mindenki más…más tudással, kommunikációval, szocializációval, élethelyzetekkel. A rugalmasság, a nyitottság mindenhol alapvető ezeken a területeken. És persze nem elhanyagolható elem az sem, hogy képessé kell tenni a másik oldalt is a megfelelő kapcsolatra, kommunikációra.
Aztán, ahogy erről vitatkoztunk, jött az egyik résztvevőtől egy másik nézőpont is. Hogy a hivatali szemlélet protokollszervezésű, és a bánásmód jobban, hamarabb átmegy, ha nem a személyek elhivatottságára bízzuk, hanem pontról pontra végrehajtandó előírásokra. Azt kell, hogy mondjam, látva a hivatalok működését, ezt az álláspontot is figyelembe kell venni. Hogy a hivatal is átörökít valamit a működésében, ami gátja lehet a változásnak.
De mégis úgy érzem, látva a közhangulatot, és hallgatva egy másik hasonló beszélgetésen egy kórházi főorvos borzongatóan kirekesztő és általánosító álláspontját, talán nagyobb veszély lenne a velük való foglalkozásra előírt külön protokoll. Mert igazolva látná sok velük foglalkozó szakember az elkülönítés, a másként foglalkozás szükségességét, és ez nem az integrációt, hanem a szegregációt erősítené. És az most úgyis erősebb. Kár lenne tovább dolgozni azon, hogy még nagyobb hangsúlyt kapjon.
