421. A konfliktusok elkerülhetetlensége

421. A konfliktusok elkerülhetetlensége

421. A konfliktusok elkerülhetetlensége

Nem vagyok egy kötözködő típus, alapvetően én sem szívesen konfrontálódok senkivel. De ebben a munkában nem kerülhetem el. Még, ha sokan nem is szívlelnek e miatt. Azt hiszem, változást nem lehet előidézni konfliktusok nélkül. És az integráció igencsak változásokra váró terület.

 
Az mondjuk, nyilvánvaló volt, hogy ott, a családokkal konfliktusaink lesznek. Több ok miatt. Egyrészt, mert a segítő tevékenység önmagában is konfliktusos. Az adományosztást, legyen az ruha, vagy bármi, sok faluban nem is vállalja senki e miatt. Mert nehéz úgy csinálni, hogy az mindenki igazságérzetének megfeleljen. És persze ott van a másik dolog, ha még valami mást is szeretnénk a szegregátumokban. Mondjuk, aktivitást. Hogy ők is segítsenek nekünk, mert mi változást szeretnénk, élhetőbbé tenni ott az életet, és ez nem megy úgy, hogy mi akarjuk, ők meg nem tesznek semmit. De ezt az akaratot nehéz felébreszteni. Mert valahol rég elveszett a generációk egyforma nyomorúságában. Persze vannak ezek mellett más konfliktusok is, folyton fellángoló családi problémák, vélt, vagy valós sérelmek, a nyomorúság kelepcéje sok ilyet rejt. De ezekből már érzékelhetően kevesebb van, a munkánk eredménye a csökkenő konfliktusszám is.

 
Aztán ott van a másik konfliktusos szint, az intézményrendszeré. Ez is sokrétű. A civil szerep sok hivatalban még mindig csak a dilettáns belepofázást jelenti az okos és fontos emberek munkájába, ráadásul pont azokat segítve, akik szerintük a legkevésbé sem érdemlik meg. És, mivel őket aránylag könnyen el lehet hajtani, pl. jöjjenek máskor, most nem érnek rá, meg nem hoztak minden papírt, ami le volt írva, stb., velünk nehezebben boldogulnak. Mert mi megkérdezzük, hogyha ügyfélfogadási időben megyünk, akkor miért nem jó az időpont? No meg mi értelmezzük a szöveget, amit a levélben kiküldtek. És, hát bizony, ha abban nem volt leírva minden, akkor azt szóvá tesszük. Ez pedig rendkívül bosszantó.

 
Persze van, ahol már értik, és ott remekül haladunk. Ha még nem is írják le a jegyzőkönyvekben, jelentésekben az alapítvány nevét, és sokszor a közösen megoldott ügyeket a maguk sikereként kommunikálják, a háttérben már ott vagyunk, és így nem dokumentálva, de együttműködünk. És az minket nem nagyon izgat, hogy ez most a hivatalos protokoll szerint náluk, hogy jelenik meg. Minket a problémák megoldása érdekel.

 
A nehezebb ott, ahol a „kiskirálykodás” hatja át a munkát. Aminek az a lényege, hogy a vezetőnek tejhatalma van, és gátlás és következmények nélkül mindent megtehet és meg is tesz. Na, ezek a tényleg nehéz helyzetek. Muníciót ehhez a saját személyiségén kívül persze a rendszer működéséből szerez, amit meg lehet tenni nagyban, azt hogyne lehetne kicsiben is, pláne, ha politikai támogatást is élvez. Érinthetetlennek hiszi magát, és ezzel együtt sok minden elvész. Egy idő után már rég nem az a szempont, hogy megoldások szülessenek, sokkal inkább a személyes, sokszor nárcisztikus igazolása a saját hatalomnak, kiválóságnak.

 
Mit lehet ilyenkor tenni? Mivel azt vallom, hogy az integráció érdekében együtt kell működnünk minden intézménnyel, ezért próbálnunk kell újra és újra bebizonyítani neki, hogy mi segíteni szeretnénk. Hátha megérti, és elfogadja egyszer. (Vagy hátha lesz majd a helyén olyan, aki megérti.) De nagyon nehéz ott, ahol nincs előrenézés, szociális érzékenység, sőt a kirekesztés mentén a rasszizmusig is eljutott már a vezető. És ezt lehet ma, minden további nélkül, ez nem kizáró etikai tényező, sőt. Aztán, ha ő eljut ide, a beosztottjai ezerrel startolnak utána. Részben a kiégés, részben a főnöknek való megfelelés miatt.

 
Ha nincs más, persze vannak törvényes utak is, a jogvédő szervezetek, akik szívesen segítenek, de ezeket a legvégső esetben használjuk, mert utána bosszúállás, de minimum sértettség alakul ki, és ebben nehéz újra a pozitív együttműködés alapjait megindítani. No meg ott van persze az is, hogy dönt a végén a bíróság? Ma már nem lehetünk biztosak ebben sem. Hosszú jogi procedúra minden, amit csak növelhet, ha az itthon meg nem talált igazat nemzetközi szinten próbálják megkeresni.

 
Igaz, lehet úgy is, hogy az ember elfogadja ezeket a helyzeteket. Sokat hangoztatták már ezt nekem is, mióta dolgozom. Mert az jó, ugyanis akkor nincs konfliktus, akkor mindenki pozitív, remek a hangulat, ülhetünk a helyünkön tovább. Végrehajtunk, a hülyeséget is, hogyne, kit érdekel, állás van, fizetés van, lepapírozunk mindent, amit kérnek, kritika nélkül, az adminisztráció a lényeg, kávézunk együtt, dicsérjük egymást, és nem kommunikálunk a valós problémákról. Ha valami mégis kiderül, lehet hülyének tettetni magunkat, de még jobb, ha figyelünk, főleg a főnökségre, kire tolják rá a felelősséget, és ehhez ügyesen csatlakozva nemhogy túléljük, de még jobb pozícióba is helyezhetjük magunkat. Ebben a stratégiában el lehet lenni soká, és ez remekül működik, bárki van hatalmon.
Ezt nem bírjuk levetkőzni, ez nálunk egy mélyen átörökített dolog, ezt jól megtanultuk még az „átkosban” és hiába változik minden, ez marad, bennünk, a konfliktus nélküli langyos megfelelés, elvégre a változás nem ránk van bízva, ugye, nem is volt soha, mi csak élni akarunk, túlélni, ezt is, mindent.

Sokszor azt gondolom, ez nálunk a legnagyobb gond. Az, hogy az állami rendszernek ez működési sajátossága lett. És lassan ehhez sikerült már hozzáigazítani mindent, az uniós pályázatok működési mechanizmusát is. Amiben a legfontosabb a pénz gördülékeny lehívása, és az indikátorok igazolása az adminisztrációban.

Ami meg még kilóg, mint pl. ez a fránya Norvég Civil Alap, azt meg majdcsak sikerül ellehetetleníteni. Hogy senki se akarjon ettől a rendszertől eltérni. A civilek sem. Hogy minden maradjon úgy, ahogy van, ahogy az épp regnálók megmondják. Az sem baj, ha kis idő múlva az ellenkezőjére utasítanak. És lassan mindenki elfogadja ezt. Változás konfliktusokkal vagy lojalitás? Azt hiszem, itt nincs rendben valami. Pedig biztos lehetne ezt is jobban.

Facebook Comments