Azt hiszem, ez a két kulcsszó a felnőttekkel végzett munkánkban. Az önfenntartásra rá kell vezetni azt, aki sosem járt azon az úton, vagy ha elődei jártak is ott valaha, a tudás, az erre irányuló képesség rég elveszett. Másrészt segíteni kell benne, hiszen tudás, eszközök és minimális tőke nélkül nincs esély arra, hogy az beépüljön, a mindennapok része legyen.
És munkahelyteremtés is kell, hiába van most több ember a közmunkaprogramban, nem látni a jövőt, és hát, azt azért mindannyian tudjuk, hogy az a pár mázsa megtermelt hagyma, vagy krumpli sosem fog eltartani annyi embert, ahányan most dolgoznak benne. Mert egy minimálbéres állás ma egy munkáltatónak a járulékokkal majd’ másfél millió forint évente….nehéz elképzelni, hogy a közmunkában most pl. a faluban dolgozó 40 ember bérét valaha képes lesz kitermelni az önkormányzat birtokában levő földterület. Több meg nincs. És azt hiszem, ez a többi településre is igaz.
Persze jó most, hiszen lehet dolgozni benne, így több pénzt kapnak, mint a 22 800 Ft, és haszna is van, hiszen a közétkeztetésben felhasználható, de ebből munkahely nehezen teremthető, így biztos jövőkép se nagyon építhető rá.
Nehéz olyan dolgot találni, amiből megélhetést lehetne biztosítani. Írtam már, hogy a szegregátumokban szaktudás nincs, infrastruktúra sem, föld is kevés, egy zsáktelepülés közlekedési szempontból sem kedvező, és akkor még nem beszéltem arról, hogy olyan emberekkel kellene ezt megteremteni, akik a munkaviszonyban történő alkalmazásról eddig nem sok tapasztalatot szereztek. A közmunka szervezése sem lendít ezen sokat, mindenfele leginkább a „ha ezt megcsinálták, hazamehetnek” elven alapul a munkarend, így tényleg csak egy aprócska lépést jelent ez a munka világa felé, bár kétségtelen előremutató lépést.
Mert akinek nincs tapasztalata másról, csak erről, vagy az egy-két napos feketemunkáról, annak sok tudás, képesség hiányzik. Nincs munkafegyelme, az időt nehezen tartja, az eszközökért vállalt felelősséget nem érti, és ha figyelmeztetjük valamelyiküket, hogy nem az elvárásoknak megfelelően dolgozik, akkor megsértődik, olyan is van, aki inkább felmond, és nem dolgozik tovább. Kitartás, megbízhatóság, tanulási hajlandóság, mind nehezen alakul csak ki. Magától nincs meg. Ki kell alakítani ezt is. Aki azt mondja, a szegregátumokban csak annyit kellene tenni, hogy munkát adjanak, és megoldódna minden, az nem láttatja reálisan a helyzetet. Mert túl sok képesség elveszett. Leginkább a közösség veszett el, amiben szabályok vannak, közös cél, közös boldogulás. Hosszú folyamat ez is. De halad, ha csináljuk. És persze, ha találunk forrást is rá. Ami nem egyszerű. Mozaikokként kell összerakni mindent, egy puzzle darabjait, és ha a kép majd teljes lesz, és megáll, magától is, akkor mondhatjuk, hogy igen, sikerült.
Kicsit úgy érzem, szerencsés is az, hogy az önfenntartás fejlesztését, és a munkahely-teremtési próbálkozásokat együtt kezeljük. Mert így sikerül egy közösségi tudatot kialakítani. Hogy minden, amit teszünk, minden, amire együtt jutunk, az élhetőbb falut építi. Ami mindannyiunké. Az egyén boldogulása a közösségé is, és a közösségé az egyéné is. Nincs olyan, hogy nekem jó, a többi meg nem érdekes. Hiába ez jellemző napjainkban. Egy kis, lehetőségek nélküli faluban ezt nem lehet így értelmezni. Mert csak együtt találhatunk kiutat.
Az alapítvány most sokat segít ebben. De mindenben úgy, hogy ahhoz hozzá kell tenni annak is, akin segítünk. Az egyénnek és a közösségnek is. Mert csak így megy. Hogy miből? Természetesen pályázatokból, és segítő támogatókkal. Nagy odafigyeléssel, lépésről lépésre építkezve.
Most kezdjük újra a kerteket művelni. Ez a negyedik év. Most kicsit megcsúsztunk, vagy a jó idő jött túl hamar, de a lényeg, hogy megindultunk. A közösségi kert területéhez tavaly az Autonómia Alapítvány pályázatán sikerült hozzájutnunk. Aztán az idén is megpályáztuk, és már el is hoztuk a vetőmagokat, a” Vesd bele magad!” a gyerekeknek , az „Élelmiszerlavina” pályázata a felnőtteknek ad lehetőséget a kertészkedésre. A palánták már csíráznak a kis fóliasátorban, és próbálunk még szerezni olyan magvakat is civil támogatóktól, amiket nem tudtunk a pályázat keretében megszerezni, de szükségesek az önfenntartáshoz.
A közösségi kerthez a Svájci Alap pályázatában tudtunk egy főt alkalmazni a helyiek közül. Ő a fix pont, ő szervezi az önkéntesek munkáját. A MOSZ Tandem pályázata segítségével pedig most tudtunk venni egy használt traktort. Hihetetlen öröm ez mindannnyiunknak. Van a falunak egy traktora! Mennyi mindent meg tudunk majd oldani vele! Ólépítésbe is kezdtünk ebből a pályázatból, egyelőre öt családnál, de később keressük a lehetőséget a többieknek is. A baromfitartásnak náluk már meg lesznek a feltételei. Újabb lépés az önfenntartás felé.
A munkahelyteremtésben a gyógynövénytermesztés, gyűjtés felé is próbálkozunk. Az első lépés az articsóka lesz, fél hektáron, de megpróbáljuk a körömvirágot is. Az üzleti terv még messze van a munkahelyteremtéstől, de nagyságrendileg több mint a tavalyi krumpli, zöldség, és mellette tervezzük a vadon termő növények gyűjtésének megtanítását is. Persze ehhez is kell szaktudás, tőke, most egy munkaügyis támogatással alkalmazunk egy fiatal agrárszakembert, és bent van a BADUR Alapítványnál egy pályáztunk, amiben a további szakember biztosítás, és a szárító, no meg a szállítás forrására pályázunk,úgy néz ki, sikerrel.
Pályázat, pályázat, pályázat… láncszemenként építjük fel az önfenntartásra alapot adó, és munkahelyre is lehetőséget teremtő tevékenységet. És persze, látva erőfeszítéseinket, segítenek a térség vállalkozói is. Ingyen építőanyagokat kapunk, csak el kell szállítanunk. A használt traktort eladó vállalkozó egy használt vetőgépet is adományoz. Az articsókát felvásárló vállalkozó készséges, tanácsokkal lát el minket. Postán vetőmagvakat kapunk a kiskertekbe. Szaktudást, kapcsolatokat kínálnak.
Mindenki hozzáteszi, amit tud. Öröm ezt látni ebben a megbolydult világban. Nézem a férfiakat, ahogy próbálgatják a traktort. Egymás szavába vágva tervezgetünk. A jövőt tervezzük. A reményteljes jövőt. Menni fog. Érzem. Tudom.
