Nagyon nem szeretem azt, ami ma a közoktatásban történik. Egy valami miatt azonban várom a nagy központi szakfelügyeleti rendszert. Mert akkor talán ki fog derülni, hogy mekkora gáz van. Hogy mennyire eszköztelenek a pedagógusok azokban az iskolákban, ahol magas a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya. Akkor láthatóvá válik, hogy az egész rendszer nem jó így. Hogy hazugságra kényszeríti a pedagógusokat a létrejött helyzet.
Persze a probléma nem új keletű. A hatalmas szociokulturális hátrány, a szociális biztonság hiánya, az egész iszonyú problémahalmaz eddig is megoldhatatlan probléma elé állította az iskolákat. A szegregátumból érkező gyerekek járták az első osztályt egyszer, néha kétszer, utána nyomni kellett őket tovább, mert ahová visszabuktak, nem maradhattak, nem egy súlycsoportban voltak már, korukból fakadóan más érdeklődéssel, kommunikációval, magabiztossággal, mint a kicsik. És ha még felfelé haladva egyszer-kétszer megbuktatták őket, akkor már végképp kezelhetetlen lett a helyzet. „Anyányi már”, mondták rájuk gyakran, és sokszor tényleg az ötödikből szültek a lányok. A fiúkkal még nehezebb volt, hamar terrorizálták a kisebbeket, cigiztek, állandóan balhéztak, nemcsak a gyerekkel, hanem a tanárral is. Sokakat sikerült kinyomni magántanulói jogviszonyba. De nem lehetett mindenkit.
Nem is kellene múlt időben beszélnem erről, hiszen most is ez van, és, mivel megoldást senki sem tud, görgetik tovább őket, tudás nélkül, egy céllal, hogy megszabaduljanak tőlük, mihamarabb. A kettes hát meglesz. Elég, ha nyugton marad, és nem zavarja az órát. Csak menjen már. És innen torzul az egész értékelési rendszer. Mert aki valamit is tesz, ehhez képest már hármas….ha még szorgalmas is, akár négyes. Ha megvan a felszerelése, ezért sem kap egyest, ha otthon lemásol egy verset, plusz ötös jár, és a vége akár négyes bizonyítvány is lehet.
A nyolcadik után pedig jön a középiskola. Az általános iskolák fellélegeznek. Hírül adják mindig: náluk a továbbtanulás 100%-os. Ezt sosem értettem, hogy a tankötelezettséggel járó természetes dolog miért akkora eredmény, de valami miatt ma is annak érzik. A kettes tanulók szakiskolába mennek, vagy a Hídprogramba. Itt sem változik a helyzet, nem tanulnak, nem motiváltak, nincs tanulási módszerük, nem tudnak olvasni, aki tud éppen, annak is nagy gond a szövegértés. Az összeadás még megy nagy nehezen, a szorzás-osztás már nem. De a kettes itt is megvan. Érthetetlenül nézzük sokszor az alapvető írási-olvasási nehézségekkel küzdő középiskolásaink kettes félévi bizonyítványát. Kizárt, hogy a követelményt teljesítse. És mégis kettes. Néha még az is, aki be sem járt.
Túl sok hozzáadott értéket így nem ad az iskola, tizenhat éves kor után meg már nem is kell járni. Az életben pedig ezzel a tudással nincs nagy jövőkép. Nem tudnak kitölteni egy űrlapot, értelmezni egy hivatalos levelet. Aztán lassan a minimális tudás is a ködbe vész. A hamar megszülető gyerekeiknek pedig ezt adják át. Ezt örökítik tovább. Őket nem érinti meg olvasás, kultúra, nem fogja Wass Albert sem. Nem lesz szakmájuk, új szakma felé sem mozdulnak, az élethosszig tartó tanulás számukra elérhetetlen marad, mert az alapokat nem sajátították el. Mert a betűk ismeretére mindenhol szükség van.
Aki hármas fölött végzett nyolcadikban, az szakközépbe, sokan pedig gimnáziumba mennek. Nem túl erős gimik ezek, a csökkenő tanulólétszám miatt felvesznek már mindenkit, aki jelentkezik, csak legyen gyerek, hisz ettől függ a tanári állás is. És akkor jön a nagy csalódás. A vidéki általános iskolák jó közepes-négyes tanulóiból itt bukottak lesznek. Félévkor többen buktak a kapcsolatrendszerünkből hat tantárgyból is. Az iskolák közötti színvonalkülönbség óriási. De hogy lehet ez? Hogy lehet a központi felmérők, kompetenciamérések idején ekkora különbség?
Nyilván egyrészt ebben a nagy túlélés az ok, túlélni őket, a problémásakat mihamarabb, és az ehhez kapcsolódó viszonyítás, ami óhatatlanul lejjebb teszi a mércét. Meg persze az imázs, a jól teljesítő pedagógusé, akinél nincs bukás, meg ugye az iskola híre is, amit tartani kell, mindenáron, különben megindul az elvándorlás, elviszik a gyereket oda, ahol jobb eredményt érhet el. Gyakran még gyengébb iskolába, ahol még nagyobb a hazugság, de a szülőt sem a tényleges tudás érdekli, csak a szám a bizonyítványban.
Nos, ezért várom, hogy ezzel majd hogyan birkózik meg a színvonal egységesítési szándékával szervezett központosítás? Amikor majd bemegy a szakfelügyelő, és látja a nyilvánvalóan olvasni nem tudó hetedikest, megkérdezi- e, hogy jutott el idáig? És főleg, mit fog javasolni majd? Buktatást, büntetést a gyereknek? Meddig? Maradjon alsóban tizenhat éves koráig? Vagy a pedagógus lesz a hibás? Mert nem tudja megtanítani? És, ha esetleg megkéri a szakfelügyelőt, mutassa meg, hogy csinálja, hogy menjen? Akkor ő tud majd mutatni valamit? Valamit, amivel majd megváltozik a helyzet?
Szóval, lehet, akkor bedől majd ez az egész. Akkor kiderül, hogy a „király meztelen”. Hogy hagytunk felhalmozódni egy akkora problémát, ami már megoldhatatlan az oktatáson belül. Hagytuk, abban a megfelelési kényszerben, amit hozunk magunkkal, kormányokon át, a szőnyeg alá söpörve mindig a bajt.
Persze az is lehet, hogy marad így minden. Mert az csak ciki lenne, ha egyszerre a gyerekek harmada megbukna az országban. Lennének olyan szegregált iskolák, ahol a gyerekek kétharmada….Nem, azt biztosan nem vállalják be. A nagy oktatási reform sikerességének bizonyítása ezt nem engedi meg. Lehet, hogy majd erősödik tovább az „ezeket nem lehet megtanítani” elv. Vagy, egyszerűen csak megegyeznek az ajtó mögött. A szakfelügyelő, meg a tanár. Mert ki akar többletmunkát? Írnak majd egy jegyzőkönyvet. Ami csúsztat. Továbbgörget. Aminek egy célja van, túlélni őket, és megszabadulni tőlük mihamarabb.
Csak az a baj, hogy az iskolarendszerből kikerülve is maradnak. A településeken, a társadalomban, az életben. És lassan ez fog majd meghatározni mindent. Már az utolsó óra után vagyunk. Kérdés, lehet e még valamit tenni?
