A héten elültek a gondok. Minden ment a maga útján. Rendben, konfliktus nélkül. Ilyen ez. Egyszer megbolydul valami miatt a falu, majd lenyugszik minden. Ha van türelem, és következetesség, hamar berendeződik újra minden. A nyomorúság együttműködésre késztet, ha a sodorvonal már látható. És nálunk azt hiszem, már látszik. Legalább is aki akarja, észreveheti.
Szép hetünk volt, sokak bevonásával. Persze volt, aki most sem mozdult. Volt, aki csak kérni akart, bármit tenni, azt nem. De az erős kis mag nem lankadt, tette a dolgát, mit sem törődve a többivel, jó hangulatban és eredményesen.
A közösségi kertben felszedték a fokhagymát, a brikett készítésben kedden rekordot döntöttek, 1000 darabbal, a szerdai közösségi főzésen 33 főre készült az ebéd. A munkatársainkon kívül ott voltak az önkéntesek a faluból, tizenketten dolgozhattak aznap, meg egyetemista önkéntesek, akik az utolsó hetes helyi tábort tartják a gyerekeknek, rengeteg fejlesztő társasjátékkal, korrepetálással a pótvizsgára készülőknek, és délutánonként nagy közös szabadtéri játékkal a néhai sportpályán. Voltak még más önkéntesek is, akiknek segítségével megkezdődött a házfestési program, egyelőre még a közösségi háznál, a nagy árnyékoló elkészítése, és a színpreferencia-vizsgálatok után. A próbafestés a brikett- tároló falán készül, a színes felületen frízszerűen futnak majd a gyerekek rajzainak legszebb motívumai.
Voltak filmesek, az itthoniak az önkéntességhez kapcsolódva jöttek forgatni, és volt egy osztrák csapat is, akiket a brikett érdekelt. Volt még a héten szabadtéri kályhakészítés, vakolás-próba, szalonnasütés, sárkányeregetés, és kétszer dinnyét is vittünk a gyerekeknek, és a háznál dolgozóknak. Az asztalosműhelyben elkészült egy pottyantós wc, és folytak az előkészületek egy háznál, az ünnep után kezdődő házjavításra. A nagyobb gyerekek is segítettek a brikettben a nyáron, beosztottuk őket is, két-három hetenként váltva jöttek, óhatatlanul is átvéve azt a mintát, amit látnak itt a felnőttektől. A kicsik tartották a szabályt, a munkaterületen nekik nincs keresnivalójuk, nekik ott a játéktér a kultúrházban, és a pályán.
Volt ruhaosztás. 13 családnak. Akik szétszortírozták a használt ruhákat, közülük egy, talált az egyik ruha zsebében egy ezrest. Pár éve még talán szó nélkül eltette volna, de most nem, hanem elment, kávét és cukrot vett rajta, amit közösen főznek és isznak meg együtt, a közösségi háznál.
A biciklikölcsönzés és javítás folyamatos. Gyerekek és felnőttek is használják. Része lett az emberek életének ez is.
Ma volt a munkaértekezletünk. Minden pénteken délután leülünk, és átbeszéljük a hetet. Már megy ez is, gördülékenyen, szervezetten. Nézem őket. Ahogy, már rutinosan előveszik a kis kemény fedelű füzetet, és elmondják, napról napra, ki, mit csinált. Nagyon jó látni, mennyit fejlődtek ebben. Néha belekérdezek, és megdicsérek egy-egy sikeres területet. Büszkék. Örülnek, velem együtt. Van, aki felolvassa, amit írt. Más csak belenéz, úgy meséli a napokat. És van, aki otthon minden nap lediktálja a gyereknek, és most engem kér meg, hogy olvassam fel, amit egyébként fejből is tud. Senki sem cikizi érte, megbeszéltük már korábban a többiekkel. És a szabály az szabály. A füzetet vezetni kell, annak is, akinek nem megy az írás. Mert a munkakör kötelez.
Ilyenkor annyira érzem, hogy van értelme. Érzem, ahogy egyre erősebbek lesznek lelkileg. Ahogy a feladat, a munkakör felelőssége fejleszti őket. Mindenben. Céltudatosságban, kommunikációban, együttműködésben. Ahogy közösségként egyre jobban működnek. Már nem arról szól a gyűlés, hogy egymást piszkálják. Sőt, amin csak lehet, azon jókat nevetnek.
Megtervezzük a következő hetet is. Van még egy táborunk, hétfőn indulnak, a szervezési kérdéseket átbeszéljük. Beszélünk az iskolaszerekről, mindenki kérdezi, lesznek e füzetek, ceruzák. És rákérdeznek, amiről már rég beszéltünk, a felnőttek kirándulására. Mert megértik, persze, hogy a gyerekeket visszük. De egyszer ők is szeretnének. Mert ők sem juthatnak el innen sehova. Időpontot fixálunk, a helyről, a programról beszélgetünk.
Feldobva mennek ki. Az önkéntesen dolgozók ilyenkor kint várnak, tele vannak kérdésekkel, izgalmas nekik, miről lehet szó ott bent. Hiszen ilyenkor születnek döntések, ilyenkor beszéljük meg a többiek javaslatait, kéréseit is. Már értik a rendszert, amit együtt építünk fel. Értik a közös döntések lényegét. Értik a helyi munkatársak szerepét, kezdik érteni az érdekképviseletet.
Szeretném ilyenkor filmre venni, megmutatni a világnak ezt is. Megmutatni az örökké kétkedőknek, hogy megy. Hogy sikerül. Lassan, de a pozitív hatások beérnek. Vannak megtorpanások, visszaesések, de a dolog mégis halad előre. Együtt, azzal a bizonyos közös tudással és akarattal, amit nem látnak a messziről ítélkezők.
Mert ez egy ilyen munka. Vele jár minden, a csalódás és az öröm is. A siker és a kudarc is. Ha csak ezt mutatnám, vagy csak azt, torz lenne a kép.Valós képet szeretnék mutatni. Amiben benne van a múlt heti feljelentés, és a mai ölelés is. Mert a helyzet nem fekete-fehér. Sokkal színesebb. És sokkal érdekesebb is.
Szeretem ezt a munkát. Szeretem, annak ellenére, hogy nem sikerült szabadságra mennem, hogy állandó harcban vagyok velük, értük, másokkal, magammal. Tudom, hogy van értelme. Még, ha sokan az ellenkezőjéről akarnak meggyőzni újra, és újra.
