Én egyértelműen integráció párti vagyok. Sokszor írtam már róla, arról, amiért dolgozunk, a halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekek és családjaik minőségi integrációjáról. Amihez együttnevelés, együttlét, és együttes munka szükséges.
Először is le kell, hogy írjam, nem a sérültek integrációjáról beszélek. Nem mintha azt gondolnám, ott nincs helye az integrációnak, de azt hiszem, a helyzet ezzel kapcsolatban más. Elég csak megkérdezni a gyógypedagógusokat, mit gondolnak erről…. miféle fejlesztések történtek a fogyatékkal élő gyerekeknél az utóbbi években, amikor megfelelő feltételek nélkül integrálták őket, és kerültek be a 25-30 fős osztályokba. Ahol a pedagógusok nem voltak felkészülve az ő differenciált oktatásukra, ahol nincs felkészített, befogadó közeg, és a nekik jutott speciális képzettségű szakemberek szűkre szabott jelenléte sem sokra adott lehetőséget.
A roma integrációt tekintve másképp látom a helyzetet. Az eltérő szocializációjú gyerekek csak akkor lesznek képesek felnőttként együtt élni, ha kiskoruktól tapasztalatokat szereznek egymásról, egymással, és együtt fejlődik bennük az együttműködés, a tolerancia, a szabálytudat, a kommunikáció, és még sok minden más.
Sokat írtam már az oktatásban az arányokról, a megfelelő szakember ellátottságról, és arról is, hogy az integrációt a legtöbb ember elméletben jónak tartja, kivéve, ha nem a saját gyerekéről van szó. Hogy mennyi probléma nehezíti a helyzetet. Küzdünk a suliban mi is, főleg ott, ahol a szegregálódást felgyorsította az egyházi iskolák halmozottan hátrányos helyzetűeket kirekesztő ténykedése, és már rég képtelenség a megfelelő integrációs arányt biztosítani. Mert ott, azokban a csoportokban, osztályokban sokkal, de sokkal nehezebb. A pedagógiai munka sokszorosát kell beletenni egy- egy órába, és a siker ennek ellenére bizonytalan.
Persze alakul, lassan, alakul minden a gyerekeknél, a megtapasztalásért visszük őket, amennyit lehet, és viszünk oda is embereket a többségi társadalomból, oda, a szegregátumokba, hogy az ott lakók átéljék, mit jelent együtt élni, milyen szabályokat kell betartani ahhoz, hogy mindenki jól érezze magát. Látszik ez a kirándulásaink, táborozásaink menetében, hiszen nagyságrendekkel kevesebb ma már a probléma, és az önkénteseink helyi munkáján is, mely egyre zökkenőmentesebb, egyre sikeresebb.
Mi a helyzet azonban a felnőttekkel? Különös dolog történt a napokban. Most, a faluban, ahol folyamatosan dolgozunk, ilyenkor nyáron is, a kinevezett dolgozók közös munkája valahogy megingott. Hat munkatársunk van most itt, ebben a faluban, nyolc és négyórás állások, rendes, bejelentett, különféle pályázati forrásokból, különféle területeken, ki a biobrikettért, ki a kézműves projektért, ki a közösségi kertért felel, míg más a javításokat végzi az asztalosműhelyben, a közösségi ház rendjét felügyeli, vagy az internetes pontnál felügyel. Olyan település ez, ahol a közmunkán kívül nincs munkalehetősége az embereknek. Akiket foglalkoztatunk, azoknak sem nagyon volt eddig bejelentett munkája, bár ennek a jelentőségét kevésbé értik az alkalmi, vagy feketemunkán felnőtt emberek.
Amikor sorban, ahogy a lehetőségeink adódtak újabb és újabb állásokat teremtettünk, mindenki, akit kiválasztottunk, nagyon lelkes volt. Hónapokig ment a munka rendesen, a kinevezett munkatársak irányítása mellett önkéntesekkel, akik a munka mennyiségének megfelelően jöttek, dolgoztak, a folyamatosan csiszolódó, az aktivitást megcélzó rendszerünkben. Voltak persze kisebb-nagyobb konfliktusok, de uraltuk a helyzetet. Bevezettük a hetenkénti munkaértekezleteket, füzetet vezet mindenki a munkaterületéről, segítve annak, akinek az írás is gond, próbáljuk őket megerősíteni a közösségen belül, és önmagukon belül is, hiszen csoportvezetői feladataik is vannak. Próbálunk bevezetni náluk olyan fogalmakat, mint együttműködés, becsületesség, felelősség, vagy a másikról való pozitív gondolkodás.
Nehezen megy. Az önkéntesek sem fogadják el könnyen az irányításukat, a közösségben elfoglalt hely nem mindig esik egybe a mi döntéseinkkel, a szempontjaink, ami alapján választunk, nem erőfüggő, ahogy ők várnák, inkább tudás, munkához való hozzáállás kérdése. Megkezdődött köztük az összemérés, kinek nehezebb, hasznosabb a dolga, lettek lógosok, akik csak azt nézik, mikor nem látjuk őket, lettek árulkodók, akik leginkább a másikat akarják rosszabb helyzetbe hozni, lettek érthetetlen sértődések, veszekedések. Ha valami váratlan helyzet történik, kísérlet sincs a megoldásra, leülnek, és várják, hogy menjünk és oldjuk mi meg.
Egyszerűen nem értettem, mitől borult fel, miért nem működik szépen felfele ívelve a dolog, ahogy megkezdődött. Persze megszokhattam volna már, hogy ilyen ívelés ebben a munkában nincs, mindig a visszalépés, megtorpanás, majd az új nekilendülés jellemzi ezt az egészet, aminek minden pontján rajta kell tartanunk a kezünket, egyszer sem engedve el egyetlen szálat sem. Eleinte megint ott kerestem a magyarázatot, ahova mindig kilyukadok, a közösség szétesésében, a tanulatlanság és a nyomor szövedékében.
De most rájöttem, más a helyzet. Vagyis ugyanott a baj, de pontosabban meghatározható. Az a baj, hogy nincs minta. Közöttük nincs. Szegregált közegben, ahol sosem volt munkahely, munkarend, munkamorál, felelősség, bizalom, ahol a közmunkaprogram is csak a letudás, nem pedig a perspektívanyújtás lehetőségét adja, ott nem tudnak magukból építkezni. És mi, akik, ha naponta megyünk is, nem tudunk elég mintát adni. Egyrészt, mert nem azt csináljuk, amit ők, nem az a dolgunk ebben, nem kapálunk, takarítunk velük, másrészt, mert nem vagyunk ott a teljes munkaidőben. És bennük nincs, ami megtartaná ezt. Mert sosem volt.
Nem érzik a súlyát a lehetőségnek. Most úgy látom, nem tudjuk túllendíteni őket a közmunka munkamorálján. Ami úgy és akkor működik, hogy ott van a felügyelő, és hatja őket. Állandó ellenőrzéssel. Nincs belső akarat. Mi pedig ezt szeretnénk.
Most látom pontosan, hogy szegregált közegben ez sem fog menni. Változtatnunk kell. Mintát bevinni, ezekre a munkaterületekre is, és elfogadtatni velük a mást képviselőket. Olyanokat, akikben megvan a kötelességtudat. Akik az együttes munka során átadhatják azokat a mintákat, amit ők nem értenek. Van kiből válogatni a közeli falvakból, bőven. Integrált közeget kell itt is teremteni. A munkahelyeken.
Mert szegregált közegben csak a maguk mintáját erősítik. És az nem az integráció felé visz.
