Utaztam haza Pestről. A Mc Donald’s-ban vártam a vonatindulást, amikor a mellettem levő sarokban felcsendült a jól ismert szülinapi köszöntődal. Vagy tíz gyerek ünnepelt, társuk szülinapját. Így van rendjén. A szülinap fontos.
Aztán eszembe jutott Viki. Amikor két hete délután bejöttek rajzra, odajött hozzám: „Képzeld, a tanító néni ma nézte a naplót, és azt mondta, nekem ma van a szülinapom! Nem is tudtam….”
Nem, mert még sosem ünnepelték meg. Most 9 éves.
Ezekben a családokban nincsenek megtartva az ilyen jellegű családi ünnepek. Hogy voltak e valaha, és mikor, miért tűntek el, nem tudom. A kisebb gyerekek nem tudják azt sem, mikor születtek. A nagyobbak már megtanulják, de csak az adatok miatt. Nem a várva várt ünnep az, ami emlékezetessé teszi.
Még nem hallottam szülinapi tortáról, vagy szülinapi bulizásról náluk, pedig kortársaiknál gyakori. Kell e, hogy nekik is legyen? Miként csapódik le bennük a másik ünneplése, akiknél fontos, és ahol megengedhetik maguknak a családok?
Mert a suliban látják, hogy van ilyen. Sok helyen szokás errefele is, hogy születésnapkor a szülők vagy egy kis cukorkát, a tehetősebbek sütit, vagy tortát, üdítőt visznek be a suliba, és az ünnepelt megvendégeli osztálytársait. Tegnap is volt ilyen. Az osztálytársak egy-egy fóliába csomagolt bonbont kaptak a kislánytól, aki tegnap volt 10 éves.
A kisfiú nem ette meg, eltette a táskájába. Épp náluk voltam, amikor hazaértek a suliból. Az egyetlen szobában ültünk az ágy szélén. Más berendezés nincs.
A kisöccsével jött, aki most elsős. Ledobta a táskát az ágyra, majd gyakorlottan felkapta a fal mellől az öt literes műanyag flakont, amiben az ivóvizet hozzák a kútról, és meghúzta. Aztán leült az ágyra, és elővette a bonbont. Az öccse, és a másik, aki két éves, csendben figyelte. Kibontotta, majd megpróbálta eltörni. Nem ment. Túl kicsi volt, és a formája is kerek. Akkor óvatosan beleharapott. Megnézte, aztán még egy kicsit harapott. Hogy igazságos legyen. Aztán továbbadta az elsősnek. Ő is így tett. Végül a kicsi szájába került a harmada. Mindezt hang, követelőzés nélkül, rutinosan, természetesen tették.
Épp ez volt benne a fájó annak, aki nézte. Az egy szem szülinapi bonbon szétharapása három fele. Természetesen, megszokottan.
Eszembe jutott, hogy megpróbálok valamit. Feljegyezni, figyelni a szülinapokat, és meglepni őket valami aprósággal. Azokat, akiket senki sem köszönt. Még nem tudom miből. De meg kell csinálni. Mert nem lehet, hogy ne éljék át élményként a születésnapot.
Kell, hogy az ő gyerekeinek majd fontos legyen.
