A családgondozók azt mondják, a rendszer azért dolgozik, hogy a gyerek a családban maradjon. Néha csakugyan így tűnik. Máskor meg nem annyira.
Az asszonyon úgy egy éve próbálunk segíteni. Egyedül van, három gyerekkel, albérletben, most, télen egy szobába zsúfolódva a fűtés miatt, mint bárki más a támogatott családok közül.
A legkisebb gyermek beteg, ő heti bentlakásos egészségügyi intézményben van, csak hétvégére és a szünetre jön haza. A középső fiú 12 éves, a nagylány 14.
Segítettük, mint mást, gyógyszerrel a gyerekeknek, élelemmel, használt ruhával, cipővel.
Nehezen éltek, mint sokan az utcában. Aztán a nagylány terhes lett. Egy sikertelen abortusz után, amiről írok majd még, mert tanulságos az is, terhes maradt. És magántanulóként otthonmaradó lett, hiszen még a 8. osztályt nem fejezte be. A felnőtt fiatalember, a leendő apa, odaköltözött hozzájuk, bár inkább úgy mondom, rájuk, és immár öten éltek a csöppnyi szobában. Az asszony már a földön aludt, csak ott volt hely, így várták az ünnepet. Pénz persze semmi, a fiatalember semmit nem csinált, még fáért se ment, a lány is megváltozott a „párja” mellett, csak követelt, szidta az anyját. Az ünnep veszekedésekkel és nélkülözésben telt.
Aztán, az asszony besokallt, tehetetlenségében úgy döntött, otthagy mindent, elmegy. A gyerekeket a nagymamára bízta, szólt a családsegítőnek, nekem is. Én, szokás szerint próbáltam elébe menni a bajnak, tudom, ez a döntés mivel jár, előre vettük hát az adósságrendezésben, kifizettünk neki egy tetemes adósságot a boltban, befizettünk két villanyszámlát, átutaltuk az elmaradt albérletet, de ez sem volt elég, a családi cirkuszra még ott volt a fenyegetés a kamatos pénz miatt, ment hát, neki a nagyvilágnak. Kedden hívtam, felvette, valahol Kecskeméten volt, az utcán, mondta, elege van, reméli, a gyerekei majd átgondolják, hogy beszéljenek vele, milyen állapotba hozzák. És mindennel torkig van, legfőképp a kilátástalansággal.
Telefonáltam a hivatalba, tőlem tudták meg a hírt, lemennek, tényleg, csakugyan elment, a jegyző 30 napra a nagymamánál helyezi el a gyerekeket. Másnap már, ahogy sejtettem is, jön a visszahívós, hogy is tett ő ilyet, jönne vissza, küldünk vonatra pénzt, megjön hát, és csinálná már vissza az egészet. De a ház már üres, az utcabeliek kirámolták, nincs semmi, neki is be kell kérezkednie valahova aludni éjszakára.
Hagyom én is pár napig, gondolkodjon, mert az szerintem se járja, hogy valaki kilépjen a gyerekei életéből. De kétségbeesett, nagyon, és közben már a mamának se kellenek a gyerekek, ő meg akarja, nem is érti, mi volt vele.
Nekifutunk hát. Hívom a családsegítőt. Próbálnám megtudni, mit vár el az asszonytól, hogy 30 nap után helyreálljon minden. Az első – mondja – a hivatalos albérleti szerződés. Hm. Itt már megakadunk. Ez Magyarországon nem nagy divat, pláne nem a szegregátumokban, főleg nem errefelé, ahol sok a román háztulajdonos, akiket sose láttunk. Aztán kell a berendezett, normális ház. Tűzifa. Élelem. Mosógép. Megfelelő életfeltételek a házban. Ott, ahol az sose volt. 22 800 Ft-ból.
Nyilván lehetetlen. Ennyiből nem lehet feltételeket teremteni. Segítünk. Használt bútorral, ruhákkal, edényekkel, szőnyeggel, igyekszünk jobb állapotba hozni a házat, ő meg megy fáért, hordja, hogy legyen a környezettanulmány idejére. Végül a ház két-három szinttel fölötte van annak, amilyen volt.
Közben puhatolózom a családsegítőnél….jó lesz e így? A válasz nem biztató. – Nem rajtam múlik – mondja. Én csak a tényeket fogom leírni.
Nem lesz jó. Érzem. Ilyen „tényszerű” megközelítésből még sosem jöttünk ki jól. Próbálom mondani, hogy olyan feltételeket előírni, amelyek teljesíthetetlenek, az nem tényszerűség….De nem akarom felbosszantani, az még rosszabb lenne.
Izgatottan várjuk a bejárást. Este hívom az asszonyt, kérdezem, mi volt. – Mondták, hogy szépen berendeztük. De azt mondják, túlságosan magukra számítottam, az alapítványra. Hogy így nem lehet, hogy én magukra építsem a jövőnket. Szerintem elviszik őket. – mondja csendesen.
Ma felhívtam a gyámügyet is. Mert, ha állami gondozásba kerülnek, az, senkinek sem lesz jó. A fiú, 12 évesen, nyilván teljesen kisiklik. A terhes nagylány úgy is megszökik, volt már ilyen esetünk, aztán, ha szül majd, beviszik újra, gyerekestől, de otthagyja majd, tudom, és lesz egy újabb állami gondozott is. A kislányt, a betegségével már így is sújtja a sors, amit az állami gondozás csak fokozni tud. Az asszony, a gyerekei nélkül talajtalan marad, elveszti azokat is, akik még vannak neki, ki tudja, mi lesz vele.
Talán meg tudom győzni majd őket. A telefonban a gyámügyes hölgy megértőnek tűnt. Ígérte, meghívnak majd a megbeszélésre, amin a döntés megszületik.
