Azt hiszem, nem jó szót választottak. A felzárkóztatás eleve negatív aspektusból indít. Eleve van benne valami lesajnáló. Valami felsőbbrendű.
Próbálom megérteni azokat, akik nem bírnak a sztereotípiákon túllépve bármi pozitívumot gondolni róluk. Akik alsóbbrendűnek tartva őket általánosítanak, és utasítanak el mindent és mindenkit közülük. Akik semmilyen értéket nem akarnak látni bennük. Akik nem hajlandóak egy minimális erőfeszítést sem tenni arra, hogy megértsék ezt az egészet. Akik egy negatív tapasztalatból megítélik mindegyiküket. Megítélik és elítélik. Akik szerint nincs kivétel.
Próbálom megérteni a döntéshozókat is. A mostaniakat és a korábbiakat is. A fogalmaikat, azok értelmezését. Így jutottam most ide, a felzárkóztatás fogalmáig. És most azt látom, a polgári értékrend kötelezőségéhez igazodásban, hogy a felzárkóztatással kapcsolatban elcsúszott valami. A lehetőség, az esély ugyanis nincs meg. Csak a szint, amihez fel kell zárkózni.
Ha ez az értékrend a vallásossághoz kötődik, akkor most ahhoz kell felzárkóznunk. Ha a család egyféleképpen értelmezett szentségéhez, akkor ahhoz. Ha a most értéknek kikiáltott kultúrához, akkor ehhez igazodik minden, az oktatástól a színházakig. Az én életemben már volt egyszer így. Csak akkor másképp hívták.
Sokat gondolkodom ezen. És most nem a mindenkor regnáló kormány megingathatatlan értéktudatáról gondolkodom. Hanem arról, hogy kinek, mire van esélye.
Azt hiszem, sokan azt hiszik, a felzárkóztatásnak nevezett dolog azért kell, hogy a leszakadók megértsék, mi a középosztály értékszintje. Mivel nem csinálnak úgy, mint aki érti, ezért rájuk kell, hogy kényszerítse az állam ennek a megértését. Hogy úgy éljenek, ahogy ők elvárják. Olyan legyen a kommunikációjuk, a környezetük, a motiváltságuk. Persze, ha ez így lenne, ha ez sikeres lenne, ők akkor is a „felzárkóztatottak” csoportjában lennének, akik sosem élik meg úgy a polgári értéket, mint azok, akik ezt kitalálták, rendszerbe öntötték, kötelezővé teszik.
Hogy mi csúszott el? Azt látom, hogy ezeknek az embereknek esélyük nincs arra, hogy az elvárásokhoz igazodjanak. És generációk óta ebbe az esélytelenségbe szocializálódtak. Így lettek olyanná, amilyenek. Persze, most mondhatnánk, hogy „Ott az esély a tanulásra! Tanulhatnának! Ki akadályozza meg őket ebben?!” De nem tanulnak. Legalábbis a polgári értékrendhez tartalmában és módszertanában igazodó iskolában nem. Kimaradnak. Renitensek. Mert ami az esélytelenség miatt rögzült a családban, a lakókörnyezetben, az elutasításban, a társadalom perifériáján, az akadálya lesz. Az elveszi az esélyt a tehetségtől is. A környezet. A szűkebb azzal, hogy lehúz, a tágabb azzal, hogy lesajnál.
Azt már talán nem mondjuk: „Dolgozhatnának! Ki akadályozza meg őket ebben?!” Mert azt mindenki tudja már, a munkalehetőség, főleg arrafelé, ahol a mélyszegénységben élők vannak, minimális. Nemcsak a cigánynak. A nem cigánynak sincs esélye elhelyezkedni.
A „felzárkóztatásra szoruló” kategóriát mi, a többségi társadalom találtuk ki. Mert nem értettük meg, miért ilyenek. Később inkább integrációnak hívtuk. Ma újra felzárkóztatás a neve.
Fura, hogy eddig nem zavart ennyire. Most, amikor minden elfogadott törvénynél azt érzem, szűkíti az esély lehetőségét is arra, hogy élhessen, tanulhasson, boldogulhasson a társadalom e jelentős része, most nagyon zavar. Bár az is igaz, eddig kevesebbet értettem a problémából. Évről évre több és több tapasztalatot szerzek. Sok mindent másképp látok. Sajnálom azokat, akik nem értik, és úgy hoznak döntéseket. És mondanak cinikus indokokat.
Sokukat meghívnám egy hétre egy-egy családba. Éljenek velük pár napig. Lássák a kínlódást a jövedelemért, az élelemért, a tűzifáért, küzdjenek kicsit az élősködőkkel, aludjanak nyolcan egy szobában, hordjanak vizet a kútról…próbálják meg tisztán tartani ennyi ember testét, ruháját, mosógép, centrifuga nélkül….legyen szükségük gyógyszerre a torokgyulladásukra, de ne legyen pénzük kiváltani…vagy csak éljenek kicsit egy villany nélküli házban…stb.
Ja, és nem lennék embertelen… ez a meghívás csak nekik szólna. És nem a családjuknak, gyerekeiknek. Bár talán akkor lenne az igazi…ha ezt még, mint a gyermekeikért felelős szülők élnék meg. Talán, ha így, belülről látnák…megértenék.
Megértenék, hogy nem a megfelelő szó a felzárkóztatás. Sokkal jobb az esélyteremtés. És a különbség nem csupán a szavakban van. Más a két fogalom attitűdje. Mert kell, hogy legyen esély a megfelelő munkára, iskolára, kirekesztés nélküli életre. És akkor lassan megszűnnének azok az életmódbeli, most az elutasítást kiváltó dolgok is. Persze biztosan lennének renitensek. De a többség, ha esélyt kapna, élne vele.
Az is, aki cigány, és az is, aki nem. Akiket a nyomorúság már egy közös útra tett. Az esélytelenekére.
