Nem tudom, miért fogadom el újra és újra a konferencia meghívásokat. Van bennem valami naiv hit, hogy majd a következő őszinte lesz, probléma érzékeny, előrevivő.
Mostanában nagy divat lett a konferenciákon, az un. jó gyakorlatok bemutatása. Amiből szerencsére sok van az országban. De az ezek fölötti örvendezés mára már torzzá tette a képet. Azt hisszük, azt hitetjük el, hogy minden rendben van.
Azt el kell fogadnom, hogy a projektzáró konferenciák csak a sikerekről szólnak. Hülyék lennének arról beszélni, mi nem sikerült. Akkor vissza kellene fizetni a támogatást. És egyébként is, hogyne sikerülne minden, amikor ők maguk, a pályázatok megírásakor határozták meg az indikátortáblázatban azokat a sikerkritériumokat, amiket a pályázat kiírói hallani akartak.
Nincs hát, aki ezt ne tudná kimutatni, hogy igen, elérte, hurrá, teljesült minden célérték. Az, hogy ennek a társadalmi hasznosulása mennyi, azt nem kérdezi a táblázat. Csak azt, hány rendezvényt szerveztek meg, hány embert értek el, hány kirándulás volt, ja, és a legfontosabbak, pl. hány sajtótájékoztató. Ezekben hát sikeresek vagyunk.
De azt nem bírom megérteni, miért festünk mindent rózsaszínre, amikor egy probléma, pláne, ha az esélyegyenlőség köré csoportosulnak a témák, előadók.
Már az előadások, szekciók címei is ezt sugallják, hisz közöttük olvasok ilyeneket: átalakuló romapolitika, egyházak társadalmi szerepvállalása, nemzeti és kisebbségi jogok érvényesülése, egyenlő esélyek az oktatásban, tervek és eredmények a fejlesztéspolitikában, a jogérvényesítés kínálta lehetőségek, módszerek és jó gyakorlatok….
Mindenki a sikerekről beszél. És nemcsak itt, más konferenciákon is. Valahogy általános lett a kényszeres bizonygatása annak, hogy minden szuper, mindenki toleráns, elfogadó, saját maguktól is meghatódó előadók beszélnek arról, milyen nagyszerű is minden. Ahogy hallgatom őket, egy olyan Magyarország képe bontakozik ki előttem, ahol mindenki a keblére öleli a másikat, a testileg és értelmileg sérülteket éppúgy, mint a romákat, ahol az integrációra minden adott. Hogy jobban el tudjuk képzelni, jönnek persze a konkrét történetek, amelyekben elmesélik, hogy a csoportlátogatások után visszakapják a sérültek a belépődíjat a moziban, mert jobb volt az ötven fős sérültekből álló csoport, mintha épek mentek volna, vagy máshol az öregek boldogan engedik civil segítőként a roma fiatalokat ebédet hordani, bevásárolni…hosszasan sorolhatnám a pozitív történeteket.
Akik ismernek, és meghívnak, előre kérik: ha rám kerül a sor, legyek pozitív…Értem én, nem jó arról beszélni, hogy semmi sem megy olyan jól, mint kellene. Hogy a sérülteket ma egy átlag iskola képtelen integrálni. Hogy a romák elleni gyűlölet átszövi a velük foglalkozó intézmények mindennapjait.
Mert akkor elkeserítő, és nem lelkesítő lesz a kép.
Ám ennek a túlságosan pozitív és sikerorientált szemléletnek van egy nagy csapdája, amibe azt hiszem, már beleestünk: már nem vesszük észre a hibákat. Elhisszük a rózsaszínre festett esélyegyenlőségi helyzetképet, elhisszük az oktatásban, a jogérvényesítésben, a munkahelyeken, mindenhol, hogy minden jó és szép. És ez a pozitív kép mindig egybeesik az éppen regnáló kormány terveivel, és eredményeivel, lám, van példa arra, hogy jól gondoltuk, terveztük, és csináltuk, hiszen milyen szuperül működik itt, és ott. Ja, hogy emitt, és amott nem? Vagy máshol sehol sem? Azt most nem nézzük. Ott nincs mit nézni. Azt hagyjuk. És ne is beszéljünk róla. Nem is fontos úgy szervezni egy ilyen konferenciát, hogy kérdezni is lehessen. Még valaki meg találja kérdezni….
Persze szuper, hogy megismerhettünk egy sikeresen működő sérültekkel foglakozó intézményt. Ahol van sportlehetőség, kirándulási, kulturális élményeket szerezhetnek, sőt még dolgozhatnak is a sérültek. De mellette ma sérülteket gondozó intézményekben nem tudnak nemhogy sportolni, de fűteni sem. De ezekről nem beszélünk.
Én megint elmondom a magamét. Bevetítem a fotókat, és azt kérdezem: ha minden ilyen szuperül működik ebben az országban, akkor hogy készíthetek én ilyen fotókat ma, 2011-ben, roma gyerekekről? És közöttük sérültekről is?
Válasz nincs. És ahogy lenni szokott, a szünetben megveregetik a vállam: kell ez a hang is, a kritikai hang. De nem történik semmi. Akárhányszor mondom el.
