Lassan itt az iskolakezdés, előre kell gondolkodni a szülőknek. Már akinek van miből. A beszerzendő dolgok listája hosszú.
Tavaly volt olyan szülő, aki januárban kérdezte meg, nem tudnék a segíteni. Most mondhatnák, hogy jókor. De ő legalább megkérdezte. Elővette a gondosan összehajtogatott papírlapot, amin az elsősök felszereléséről szóló hosszú lista volt. Esélytelen volt a beszerzésre.
Persze akkor már jól benne voltunk az iskolaévben. Marika meg tanult úgy, ahogy tudott. Táska helyett reklámszatyor, tolltartó helyett koszos nylonzacskó, amibe mi juttattunk néha egy-egy ceruzát, színest, vagy radírt, de többnyire nem volt ez sem. A cuccait sosem vitte haza, hétvégén sem.
Persze mindig vágyta ő is. Hogy neki is legyen. Hegyes ceruzája, rajzfilm-figurás tolltartója, színesekkel, radírokkal. Mint a többinek az osztályban. Mondta sokszor otthon, hogy a tanító néni üzeni, vigyen felszerelést. Néha írásban is hazavitte a kérést. De nem volt miből megvenni. És nem is igazán volt fontos a szülőnek. Ő nem érezte, őt már nem érdekli, talán sosem érdekelte, milyen az, amikor ott, a teremben mindenkinek van. Csak neki nincs. Az ő szülője nem érti, mi lehet abban az öröm, amikor elővehet egy illatos radírt, egy csodaszép színest, és kinyithat egy mesefigurás füzetet, amiben tiszta, sima lapok vannak.
Persze őket is csak az elején izgatja. Pár év után már a vágy is odavan. Mert akkor már végérvényesen nagy szakadék választja el őket a többitől.
Mi, pedagógusok pontosan tudjuk, mennyire lehet építeni erre az érzésre. Hogy egy szép ceruza mennyit segít. Abban, hogy már az elején szeresse az iskolát. Az írást, a betűket.
Sok próbálkozásunk volt már, hogy segítsünk. Volt, amikor jó körülmények között élő, ha teszik, gazdagabb gyerekeket tanító iskolát kértünk meg, hogy a tanév végén gyűjtsék össze, ami már nem kell nekik. Akinek mindig új táska lesz szeptemberben a hátán, új tolltartóval, vonalzóval és festékkel, az hagyja ott nekünk a régit. Mi elhoztuk, és sok olyan gyereket örvendeztettünk meg vele a következő tanév elején, akinek nem volt. Se új, se használt.
Szeretem ezeket a használt dolgokat. Sokkal tovább bírják, mint az olcsó kínai, ami első ránézésre csillogóbb, szebb, és főleg elérhetőbb, de a minősége, strapabírása mélyen alatta van emezeknek. Ezek kevésbé amortizálódnak le egy tanév során, még használhatók egy következő évben is, más tulajdonosnál, ha szerencsések vagyunk.
Van egy alapítvány is. Iskolaszer Alapítvány a neve. Ahol pontosan tudják, milyen esélytelen lesz az iskolában, akinek nincs. Tudják, hogy nem mindenki képes hosszasan válogatni az áruházak csábító kínálatából. És azt is, hogy most, ebben az évben még többen vannak, akiknek ez gondot jelent. Próbálkoznak hát. Szponzorokat, támogatókat keresnek, lehetőségeket arra, hogy cégek, akik egy web áruházban vásárolnak, vásárlásukkal támogassák a programjukat, hogy minél több kisgyereknek adhassanak iskolatáskát, belevalót. Persze nem egyszerű. Mert most mindenkinek nehezebb.
Tavaly tanév közben is tudtunk szerezni pár használt tolltartót. Rendbe hoztuk, megtörölgettük, kihegyeztük benne a ceruzákat. Jutalomként kapta meg, aki sokáig jól teljesített. Örömöt szereztem vele, sokkal nagyobbat, mintha azt mondtam volna: ötöst kapsz. Mégsem volt jó érzés nekem. Mert nem jó érzés, ha az ember azt érzi, másoknak természetes dolgok mekkora örömöt tudnak szerezni a szegényebb gyereknek. Aki esélytelen arra, hogy cipzáros tolltartóban színes ceruzái legyenek. Aki szerencsés volt, és kapott, egész évben megbecsülte. Gyakran mutatták meg büszkén, hogy megvan még, nézzem csak meg. Én pedig boldogan adtam néha pár színest, radírt, filctollat bele.
Sokan keressük ilyenkor a segítség módját. Hogy legalább ebben egyenlő esélyt kapjanak. A startvonalnál ők mindenképp hátrébb állnak, mint a többi. Legalább a felszerelés hiánya ne lökje még hátrébb őket.
