Nyáron kicsit talán könnyebb. Szerencsére a gyerekek zöme kap vagy melegételt, vagy, ahol nem tudnak, ott hidegcsomagot, konzerveket.
Fűteni sem kell. Ha nem tudnak a villanyórára rátölteni, az sem tragédia, hisz most sokáig világos van, és hamar virrad. Ruha sem kell annyira, cipő meg végképp. Kevesebb a megfázás is, gyógyszer is ritkábban kell. Szóval, nyaranta a krízishelyzetekből talán kicsit kevesebb van.
Mégis jönnek az sms-ek. Sokan kérdezik, már előre gondolkodva (és ez jó), tudunk e majd segíteni a beiskolázásnál. Szeretnék tudni, mi az, amiben igen, és mi az, amire nekik kell gondolni, mindenképp. Hogy úgy osszák-szorozzák azt a keveset. Hogy mindenre jusson. Erre is.
Mások házak miatt keresnek. Állandó ez, ki, kinek adja el azt, ami nem is az övé, amiben ő is csak úgy van, mondják a terveket, ki, hova költözne, honnan lesz oda villany, bútor. Próbáljuk valahogy tisztázni a viszonyokat, de többnyire nem sikerül. Pedig lakcímkártya nélkül semmiben nem lehet elindulni, ahhoz meg valami tulajdonosféle csak kellene, aki igazolni tudja, hogy az övé.
Ahol nagyobb gyerek van, ott lassan probléma lesz, kicsi az egy szoba, túl sokan vannak, kell hát ház, másik, az új családnak. Abban azonban ritkán vagyunk partnerek, hogy a 16 éves lány másik házba költözzön a barátjával, vagy a 18 éves fiú, a még iskolás lánnyal külön családot alapíthasson. Van sürgősebb, ott, ahol sok kicsi van együtt, és az ő helyzetükön is van bőven javítani való. Ők még ráérnek talán, be kellene fejezni az iskolát, előtte nem kellene családot alapítani. Ezért taktikát váltanak. A nagyobb család menne, mert ez a ház már nem ház, telefúrta a patkány, vagy kidűlőben az oldala. Segítsünk hát ebben. Ja, hogy ezzel mi lesz? Majd itt maradnak a gyerekek, és majd, ha lesz egy kis pénzük, javítgatják, stb…..A végén már együtt nevetünk. És megértik ők is a mi érveinket. Bár tudom, ezzel a helyzet nincsen megoldva.
És a másik, ami miatt nyaranta hívnak, gyakran, azok a veszekedések. Mert nincs semmi, ami érdekes elfoglaltságot adna a gyerekeknek, ami lekötné őket, bandáznak hát az utcán, játszanak, a maguk szabta szabályok szerint, és ezekben a helyzetekben gyakoriak a konfliktusok. Ha van eszes szülő, aki közbelép, elrendeződik. De sokszor nincs, sőt a felnőttek egy része maga is ott ül, az árokparton, és mivel ő sem tudja lekötni magát mással, hát figyeli a gyerekeket, beszól, bíztat. A konfliktushelyzetben nem leállít, békít, hanem erősít, továbbpiszkál.
A vége jó esetben csak egy sms nekem, bepanaszolás, segítségkérés, rosszabb esetben a járőrkocsi kihívásáig fajul a helyzet.
Mint a napokban is. Egy asszony hív, kétségbeesve, hogy a „szembe-szomszéd” hétfőn elviteti a gyerekeit. Kérdezem, mi történt? Az, hogy rosszak voltak a gyerekei, főleg a fiú, nem védi ő, mert tudja, hogy rendetlen, de itt már nem lehet meglenni, kimenni az utcára, mert rögtön ott van az, aki szemben lakik, és provokálja, az övé meg vissza, és kész a baj. Most azt kiabálta neki, hogy most már elég volt, búcsúzzon tőlük, mert hétfőn elviteti őket.
Megnyugtatom, hogy ez nem úgy megy, hogy egy ember kitalálja, hogy a másik családját elviteti….és akkor elviszik….De, ez olyan falu, pöröl tovább az asszony, a múltkor a jegyző neki is azt mondta, ha a másik faluba viszi megint a gyerekeit szeptembertől iskolába, és nem ide, elveszi tőlük a gyermekvédelmi kedvezményt. Mondom neki, ez nem lehet, ez nem attól függ, hová jár a gyerek iskolába…nyugtatgatom…. Még megígérteti velem, hogy hétfőn felhívom az önkormányzatot, és megmondom, hogy ne vigyék el a gyerekeit. Megígérem. Cserébe pedig kérem, hogy legyenek türelmesebbek a szomszédokkal, nem kell azonnal egymás torkának ugrani, és legalább a felnőttek mutassanak példát, nekik legyen eszük.
Megígéri. Aztán hétfőn reggel üzen, hogy nincs már baj.
De van. Azt hiszem, nagy baj van. Az emberek fenyegetik egymást, butább a még butábbat, fokozzák az indulatokat, a fenyegetettség érzése nőttön nő. Fenyeget a hivatal, a szomszéd, mindenki. A megbeszélés, a tisztázás, a meggyőzés és az elfogadás képessége lassan kihal az emberekből.
