Megint egy konfliktus. Az intézményrendszerrel. Mert ők tökéletesen működnek. Én meg nem mondok igazat.
Nem ez az első. És nem is az utolsó. Messze vagyunk még attól, hogy elfogadják: létezik egy civil kontroll, amivel jó lenne együttműködni. Működik az Unióban. Nálunk még nem. Ez sem.
Addig kedves patronáló, támogató vagyok, amíg nem jelzem, hogy valami szerintem nem jól működik. Addig sincs baj, amíg ezt magunk között jelzem, bár általában ilyenkor nem történik semmi. Akkor lesz mindig baj, ha ezt többek előtt mondom. Akkor pillanatok alatt ellenség leszek, akivel meg kell küzdeni. Pedig nem velem kellene.
A lány egy lakásotthonban él, állami gondozásban. Zűrös családi viszonyok, zűrös ő maga is. Nyilván ezért nem a családban nevelkedik. Ha hazaengedték, mindig baj volt. Vagy otthon cirkuszoltak, vagy nem volt pénze visszajönni, mert elköltötte, többször szökött is, néha napokig bujkálva. Ha bajban van, mindig engem hív. Nyilván, mert az én telefonszámom tudja fejből. És mert csak nálam működik a visszahívós sms. És talán, mert csak hozzám fordulhat.
Most a szünetre bezárt az otthon. Mindenki hazamehetett. A lány, birtokában az utazási kedvezményre jogosító papírral úgy döntött, nem haza megy. Hanem egy másik faluba, a rokonokhoz. A papíron átjavította a település nevét, amit persze nem fogadtak el a buszon. Akkor megint az alapítványunkhoz jött be. Hogy most mi legyen?
Nekem órám volt, máshol. A kollégáim telefonáltak. Mondtam, hívják az otthont. Nem sikerült. Hívtam a gyámja irodáját. A kolléganője tájékoztatott, hogy táppénzen van. Kértem segítsenek, állítsanak ki új papírt a lánynak, hogy hazamehessen. Kollégáim kivitték oda, de sajnos 4 óra után érkezve pár perccel, már csak a zárt ajtót találták. Újabb telefon. Fogadja be az ottani lakásotthon. Hosszas telefonálgatás után ott maradhatott.
A fórumon ott ültek mindannyian, akik dolgoznak vele. Elmondtam az esetet. Tudtam, előre tudtam a reakciót: némi magyarázat, hogy ők telefonon egyeztettek a gyerekkel, hogy haza akar e menni, és az anyával is beszélt a családgondozó, és azt mondták mindketten, hogy igen.
Tudom, így van előírva. De ha ismernék őket, tudnák, mennyire kiszámíthatatlanul labilisak. Hogy az anya egyik pillanatban öngyilkossággal fenyegetőzik, ha kiemelik a gyerekeit a családból, másik pillanatban ő maga viteti el őket. Aztán visszakönyörgi. És kezdődik minden elölről. Persze, ehhez ismerni kellene őket. Hogy nem úgy működnek, mint ahogy azt elvárható.
Aztán jön a támadás. Persze felém. Hogy minek szólok bele. Ők sem szólnak bele az iskolám munkájába. Tudom, ez ismerős: rajzolgassak csak velük, azt a hülye is tud, meg értelme se sok van, és ne törjek olyan magasságokba, amihez nem érthetek. Amihez csak ők értenek. És nyilván nem ismerem a gyermekvédelmi törvényt, (gúnyolódva mondja, sugallva, hogy az talán nekem nem is menne), mert ha ismerném, tudnám, hogy amit a Gyámügy kiad, hogy hazamehet, azt nekik be kell tartani.
Hallgatom, ahogy egyre magabiztosabban aláz, a főnöke buzgó bólogatása közepette. Hogy az, amit elmondtam, nem igaz. Mert a gyerek jól beilleszkedett. És jól érzi magát ott. És a pár szökés, az semmi. Az nem is lényeges, ezektől megszokott.
Szívesen szólnék persze, hogy nem így van. És, hogy pontosan ismerem a gyermekvédelmi törvényt, amiben benne van a jelzőrendszer fogalma. És az, amikor én telefonáltam nekik, kérve, ne engedjék el a gyereket, az ez. Nem pedig ostoba beleszólás a munkájukba. És nekik kötelességük lett volna jelezni a Gyámügy felé, hogy gond van. Egy telefon után is.
Mégsem szólok. Így is félelmetes: nem is gondoltam, hogy ennyire gyűlöl. Eddig mindig kellemesen beszélgettünk. Nem tüzelem tovább a helyzetet. Így is tudom, tapasztalatból a következő lépéseket: a gyereken megtorolni, nem engedni, közölve vele, hogy „köszönd Nórika néninek”. Hátha sikerül ellenem fordítani. Aztán a tiltás szakasza: „ne merj neki mondani semmit, szólj csak nekünk, ha bármi van, érted?! Csak nekünk!” Mert így azt hiszik, nem derülhet ki semmi.
Csak remélni tudom, hogy a folytatás a többi intézményi konfliktusomhoz hasonló lesz, és lassan belátják, a civil szféra nem ellenség, hanem segítség. Hogy egy demokratikus országban része a rendszernek.
Mert nem igaz, hogy minden rendben van. Akkor nem itt tartana az ország. A hibákat beismerni persze nehéz. Jobb támadni. Persze ez a minta nagyban is. Akkor miért lenne más kicsiben? És persze az is megszokott, hogy akik végighallgatták ezt az egészet, és pontosan tudják, hogy igazam van, hallgatnak. Ám utána, vállveregetve mind elmondja, hogy igazam volt, és jó, hogy elmondtam.
Egyedül maradtam megint. Egyedül, ezzel a hibátlanul és felelősségteljesen működő hivatali rendszerrel szemben.
