Valaki kérdezte tőlem a minap, fontos e roma stratégiát emlegetni, mikor az egész probléma talán már nem annyira a romákhoz, hanem a szegénységhez kötődik. Részben igaza van, hiszen egyre több a nem cigány család, aki szegénysége, leszakadása miatt ugyanolyan helyzetbe kerül, mint ők. És a túlélésért folytatott harcban hamar az életvitele is ahhoz hasonló lesz. Mert nem lehet más.
A kiemelkedést eddig is támogatták. Ösztöndíjakkal, a romáknak. Olvasom, hogy az idén mintegy hárommilliárd forint jut roma kisdiákok tanulmányainak támogatására: ez annyit tesz, hogy 5-6 ezer tanuló helyett becsülhetően 25 ezren kapnak majd iskolai ösztöndíjat. Jó ez. És fontos is. De nem csak nekik kellene.
A kisfiú az idén került a csoportomba. Harmadikos. Nem cigány. Csendes, nagyon fegyelmezett, tehetsége vitathatatlan, önálló a munkában, türelmes, fantáziadús. Rajztanár nem kívánhat jobb gyermeket a fejlesztéshez. Csak mindig szomorú.
Nem értettem. Mert nem ilyennek kellene lennie egy ilyen korú gyereknek. Először azt hittem, csak azért visszahúzódó, mert az osztályából egyedül van a csoportomban, és nehezen nyit a többiek felé. Türelmesen vártam, hogy akklimatizálódjon. Próbáltam helyzeteket teremteni, amikor mindannyian önfeledten nevethettünk. Mindenkinél működött, csak nála nem. Jelen volt a játékban, de érzelmet nem mutatott.
Aztán kezdtem utánanézni. Jól tanul az általános iskolában is. Szeretik a tanárai, sosincs baj vele, bár túl sok információt nem tudnak mondani róla. Az efféle gyerekről nincs sok mondanivaló. Az ilyenek nevét felejtik el a leghamarabb a pedagógusok. Az osztályban alig lehet észrevenni. Még a nagyhangú kötözködők figyelmét is elkerüli. Az ilyen nekik nem érdekes. Nem szól, és nem üt vissza.
Azt tudtam, hogy hátrányos helyzetű. Vagyis jegyzői igazolásuk van arról, hogy az egy főre jutó jövedelem a családban nem haladja meg a mindenkori nyugdíjminimum 140 %-át, ami most 39.900 Ft.
Óvatosan kérdezni kezdem a családjáról. Apja munkanélküli. „Néha egy barátjához szokott menni dolgozni, de nem minden nap.” – fogalmazza meg amit apja munkahelyével kapcsolatban tud. Anyja dolgozik, egy boltban. Hárman vannak testvérek. Érdeklődök, milyen volt a karácsony. Most már teljesen bezárul. Összeszorított szájacskával fest tovább. Megértem. Megsimogatom a buksiját, és nem háborgatom tovább.
Aztán sikerül találkoznom az anyukával. A két kisebbel jött a fiúért. A folyosón várják az óra végét. Szerencsére észreveszem. Kimegyek, megdicsérem neki a fiát, csendesen mosolyog. Amikor elmondom, hogy szívesen segítünk azoknak a gyerekeknek, akik hátrányos helyzetűek, csak néz. Ecsetelem, hogy szívesen adunk használt ruhát, cipőt, néha élelmet, kinek, mire van szüksége, hogy segítjük a gyerekeket a tanulásban, iskolai felszerelésben, kirándulásra visszük, stb.. Lassan megérti. Csillogó szemmel hallgat. Aztán szemlesütve elmondja, hogy hamarosan ő is elveszíti a munkáját, létszámleépítés lesz a boltban. És nem tudja, mi lesz. Az nagyon jó, hogy a gyerekek ingyen kapják az ebédet az iskolában, óvodában. Ha fizetni kellene érte, már nem tudnának. És, hogy szeretnének sok mindent megadni a fiúnak. Mert nagyon jól tanul. Jobban, mint ő, vagy a férje gyerekkorában, nem is értik… És otthon is nagyon jól viselkedik. Sosem kell rászólni. Csak nagyon nehéz megélniük. Pedig dolgoznak, dolgoznának, mindent, bármit.
De kérdezne valamit. Valakitől azt hallotta, hogyha egy gyerek jól tanul, ösztöndíjat kaphat. Valami MACIKA ösztöndíjat. Valaki azt mondta, már a 3.5-es átlag is jónak számít…..a fiúnak alig van négyese. Nem tudok valamit erről, hol kell szólni, hogy ők is kaphassanak?
Szégyellem megmondani neki az igazat, azt, hogy ők nem jogosultak. Mert nem cigányok. Csak szegények. Ugyanannyira, mint a településen a cigányok. De még nem úgy élnek. Még nem.
De lehet, hogy ez csak idő kérdése.
