A tél mindig ilyen. Mindenki bezsúfolódik egy szobába. A fűtés miatt. Mindig mondják, hogy épp most vesznek másik kályhát, mert a másik helyiséget is fűteni akarják, de a helyzet mindig marad tavaszig.
Mert a telet túl kell élni. És egy kályhát még éppen el tudnak látni fával, kettőt már lehetetlen. Most kicsit könnyebb, mert melegedett az idő, de fűtés nélkül most sem lehet meglenni. Pár házban a konyhát fűtik, onnan megy a meleg a szobába, amennyi tud. A legszegényebbeknél ilyenkor a konyha is bekerül a szobába. Azért nem kell nagy dologra gondolni. Csak a fazékra, amiben a kályha tetején megfő az étel.
Ha nagy a hideg, a fűtetlen konyhában megfagy reggelre a víz a műanyag flakonban. Attól nem kell félni, hogy a vízvezeték szétfagy. Nincs bent a víz a házak többségében.
Látogatóba megyek az egyik családhoz. Nemrég köttettük vissza a villanyt, sok évig elektromosság nélkül éltek. Könnyen megismerem a házat. A háztetőn a rozsdaette fémrúd mellett ott van az új, a fényes, amihez már vezeték is csatlakozik. A hosszú, leromlott állagú parasztház néptelennek tűnik. Aztán a ház végén a kiteregetett ruhák sejtetik, ott a lakótér, legalábbis most, télen.
Az asszony elém jön, beinvitál. Átmegyünk egy hideg, konyhának használt helyiségen. A dirib-darab linóleumok frissen felmosva csillognak. A szobában a férj éppen egy tv-t próbálgat. Most már ez is lehet. Talán ez hiányzott nekik legjobban a sötét estéken.
Körülnézek. A szoba úgy 3×4, max. 4×4 méteres lehet lehet. A sarokban egy szekrényféle. Előtte egy heverő, azon fekszik a nagylány, gyenge még, alig 15 éves, és a szülés megviselte. Mellette babakocsiban a pici. Édesen alszik. A sarokban két heverő összetolva. Aztán a kályha, és az ablak alatt valami kis asztalfélén a tv. Ennyi a berendezés, több nem is férne.
Beszélgetünk. Kérdezem, mind itt alszanak e, ebben a szobában. A válasz igenlő, hozzátéve, hogy a nagylány párja épp most van oda valahol, kályhát akar venni, és a másik szobát is befűteni, hogy ott lehessenek. Bólintok. Nem forszírozom.
Inkább számolunk, együtt. Szóval, az egyszemélyes heverőn alszik a nagylány, és a párja. Mellettük a babakocsiban a pici. A két összetolt ágyon az anya, az apa, a lány, aki most 11, az öccse, aki 7, és a kisöccse, aki 2 éves sincs még.
Innen kellene pihenten menni a lánynak és öccsének reggelente iskolába. Itt kellene házi feladatot írni, gyakorolni, olvasni, itt, ahol asztal sincs, ahol eddig még villany sem volt.
Sokan nőnek fel így, ahol nincs személyes tér, nincs egy sarok, ami csak az övé, ahol nem nyúlnak a holmijához, itt, ahol mindenki összeér mindenkivel, itt zajlik a főzés, az étkezés, asztal nélkül, csak úgy, kézből, a mosdás, hajmosás, a mosás, az alvás….. az élet. Itt, ahol nem jut 2 négyzetméter egy főre.
És a pedagógus az iskolában nem érti, miért nem úgy működik a gyerek, mint a többi. Miért nem olyan, mint az, akinek szobája, asztala, ágya, játéka, meséskönyve, telefonja stb. van. Miért nem tud úgy figyelni, olyan motivált, érdeklődő lenni, mint a másik.
Hát ezért. Mert innen nem lehet. Innen más szokásrendszert, magatartásformát, kommunikációt, más értékrendet örökítenek át. Zsigerekbe épülően meghatároz ez majd mindent. És ez ellen az iskola önmagában nem tehet semmit, vagy csak nagyon keveset.
