Amikor a mélyszegénységben élő gyerekek között lopás fordul elő, mindig nagyon alaposan megbeszéljük. Gyerekkel, szülőkkel, és próbáljuk levonni a megfelelő következtetéseket. Persze nehéz ott erkölcsi szabályokat kialakítani, ahol gyakran a felnőttek is elnézik a lopást, sőt, alkalomadtán maguk is megteszik.
De amikor a „lopós” gyerekre nézek, a lelkem mélyén mindig ott van: nem azért lopott, mert aljas, bűnöző, hanem mert nincs neki, mert nagyon vágyott rá és nem érzi még a következményeket, ezért tette. Tudatosítani kell bennük újra és újra, hogy egy közösségben szabályok vannak, és akkor lehet a közösség része valaki, ha elfogadja azokat. És az egy alapvető szabály, hogy más tulajdonát tiszteletben tartjuk. Aki megszegi, annak büntetés jár, sőt utána bizonyítania kell, hogy megtévelyedés volt. De esélyt kell adni erre. Hogy bizonyíthasson.
Azt is megtapasztaltam, hogy ebben is más a többség megítélése: ha cigány, vagy nyomorban élő teszi, hamar bűnözőnek mondatik, ha nem az, akkor könnyen megy a megbocsájtás, a véletlen megtévelyedés elfogadása.
Emlékeszem, talán az elmúlt tanévben volt, amikor két anyuka, középosztálybeliek, nem cigányok, pironkodva, és sűrű elnézéskérés közepette hozták vissza a lányaik által előző nap elcsent különleges filctollakat. Mondták, nem értik: az ő gyerekeik mindig mindent megkapnak, van filctoll is otthon, igaz, nem efféle, de ezt is megveszik, ha kérik…és mégis elvitték…a gyerekek maguk sem tudták megmondani miért, csak mert vágytak rá, ott és azonnal kellett nekik, hát elrakták a táskájukba, amikor a tanár nem figyelt.
A cigány fiú is hibázott. Egyszer. Igaz, akkor nagyot. Fontos szabályt szegett meg, ráadásul benne volt az esztelen rombolás is a történetében. Nagyon haragudtam rá. Bíztam benne, és becsapott. Az utolsó lett volna a faluban, akire gondolok az elkövetett dolog kapcsán.
Sokáig büntettem. Elsősorban azzal, hogy megadott ideig nem jöhetett a foglakozásokra, kirándulásokra. Utána beengedtem. De sosem tudtam olyan lenni vele, mint előtte.
Ezt érezte ő is, próbált bizonyítani, figyelmes volt, segítőkész, kerülte a többiekkel való konfliktusokat.
Most, a szünet előtti utolsó foglalkozáson voltunk. Épp váltás volt, az egyik csoport indult a buszhoz, a másik pont érkezett.
A fiú elmenőben volt, de visszarohant a kapuból. A kezében egy mobiltelefonnal. A kapuban találta, a földön. Biztosan elhagyta valaki. A telefonban egy szám volt elmentve, „anyu” néven. Felhívtuk, hamar meglett a mobil gazdája.
Eltehette volna. Csak úgy, egyszerűen, zsebre. Egy hét őszi szünet után senki sem kereste volna rajta. Talált tárgy. Tízből kilenc eltette volna.
Neki sosem volt mobilja. A családban sem, senkinek. Még lehet, hogy otthon is örültek volna neki. De nem tette. Mert bizonyítani akart. Azt, hogy az a dolog, tavaly, véletlen megtévelyedés volt.
Hogy ő nem olyan.
Most már elhiszem neki.
