A hátrányos helyzetű kicsiknek ingyen jár az általános iskolában az étkezés. A nagyoknak 50%-os térítési díj kötelezettséget ír elő a törvény. Nem tudom, amikor ezt megalkották, mi volt a szempont. Mert attól nem változik a család anyagi helyzete, hogy a gyerek idősebb.
Ha jól emlékszem, az egész odafordulásom a mélyszegénység felé egy gyerek iskolai étkezési hátralékával kezdődött.
Aztán láttam, hogy az eset nem egyedi. Több településen is találkoztam vele.
Pl. az egyik rajzórán, amikor az álomról rajzoltak, hogy ki, miről álmodna szívesen, egy tanítványunk megkérdezte: ennivalóról is lehet?
Mi, pedagógusok megrémültünk a kérdéstől. Mert látszott, nem a fantázia szülte a megoldást. Más miatt volt az ötlet.
Akkor gyorsan utánanéztem: kora miatt nem volt érvényes rá az ingyenesség hatálya, az étkezésért fizetni kellett volna. Neki, és nagyobb testvérének is. A kicsik ingyen ehettek.
Hát ettek.
A nagyok nem. Mert a szülők nem fizettek. Sok ok miatt nem. Amiről a gyerek végképp nem tehet. Ami kizárólag a felnőttek felelőssége.
A körülményeiket ismertem. Már korábbról. Az utca utolsó házában laknak. Valamikor, amikor építették, jobbnak indult. Aztán be sem lett fejezve. A fal egy része vakolatlan. Igaz, nem is lakják az egészet. Többször vittünk nekik adományt. Mindig örültek neki. Főleg a gyerekek. Az apjukat sosem találtam otthon, az asszonyt is csak néha. A lakás mindig nagyon rendetlen, elhanyagolt volt.
A gyerekek sem túl rendezettek. Emlékszem, pár éve, a nagyobbik fiú az óránk végén gyorsan elsietett. Csak a pakolás után vettem észre, hogy nincs meg a mobilom. A táskám első rekeszékben volt. Mindenki kereste. Végül előkerült, a fiú vitte el és eldugta otthon. A csengőhang buktatta le, mert nem tudta, hogy kell lehalkítani. Még sosem volt neki ilyesmi.
Nehéz ilyenkor, hogy az ember ne haragudjon. Hogy megértse a gyereket. Hogy próbáljon tovább, előlről kezdve, megint építeni valamit. Hogy a segítő kéz megmaradjon.
Tavaly befizettük az ebédet. Hogy ehessenek. Mert otthonról tízórai sem mindig jön.
Az önkormányzatnak nincs arra kerete, hogy ingyen étkeztessen. Ha egynek kifizeti, a többi is ezt fogja kérni. Egyébként ők nem is abban a faluban laknak, ahol az iskola van. A szomszéd falu társulásban csatlakozott, a gyerekek átjárnak, de plusz támogatást nem adnak az iskola fenntartásához. Senki sem várhatja el, hogy még ezt is az iskola települése tegye hozzá. Így is erőn felül segítik az oktatást.
Most új tanév van. A kisebbekkel rajzolunk az iskolában. A nagyobbak páran bekérezkednek. Amíg nincsen ebéd. Kicsit rajzolnának…. Aztán, amikor jön a jelzés, hogy mehetnek ebédelni, felállnak és kimennek. A lány marad. Nagyot nyúlt tavaly óta, magas, sovány. Mondom, menjen ő is. Ímmel-ámmal feláll, kimegy.
Kicsit később kinézek a folyosóra. Ott ácsorognak. Hárman. A lány, a testvére, és még egy osztálytárs. Kérdezem, mi volt az ebéd. „Nem tudjuk. Mi nem vagyunk ebédelősek.”-hangzik a válasz.
„Miért?”- kérdezem, mire a lány félre fordítja a tekintetét, és ránt egyet a vállán. Rögtön beugrik a tavalyi történet. Telefon, megerősítés, igen, a helyzet ugyanaz.
Hála egy támogatónak, nekik be tudjuk fizetni az étkezésüket. Nem a szülőknek segítünk, nem miattuk fontos.
A gyerekek miatt.
Hogy ne kelljen a folyosón várniuk éhen, míg a többiek megebédelnek. Ők szerencsések. De ez csak egy iskola, egy falu.
Vajon hányan vannak hasonló helyzetben?
