Gyakran vitatkozom kétféle nézettel: az egyik szerint hagyni kell őket, hogy úgy éljenek, ahogy akarnak, elvégre demokrácia van, a másik szerint addig alakítani a feltételeket, amíg muszáj lesz nekik úgy élni, mint ahogy azt a többség elvárja.
Érdekes ez, én is sokat gondolkodom rajta. Az a nehéz benne, hogy amint a tényleges helyzeteket vizsgáljuk, csakugyan könnyen tehetünk bizonyos megállapításokat, aztán, ha ezt a társadalom minden tagjára vonatkozónak vesszük, már mindjárt durva beavatkozásnak tűnik.
Olyan törvényt nem lehet hozni, ami egy csoportra vonatkozik, másokra meg nem……..egyrészt, mert ez kirekesztő, másrészt, mert ahhoz előbb meg kellene határozni, hogy ki tartozik abba a csoportba, és mi alapján…
Életmód? Rasszjegyek? Iskolázottság? Hol a határ, ami még elviselhető a többség számára? Ki adhat erre pontos választ? Ami az egyik embernek még belefér, azt a másik már elfogadhatatlannak tartja.
A napokban is ezen töprengtem, egy beszélgetés után. Egy új fiúcska került a kapcsolatrendszerünkbe, tízgyerekes családból, egyetlen ép gyerekként. Testvérei kisebb-nagyobb mértékben sérültek. A beszélgetőpartnerem szerint ez tarthatatlan, és szerinte az a megoldás, ha nem engednek a cigányoknak ennyi gyereket. Mert mégiscsak borzasztó, hogy míg a „magyarok” nem szaporodnak, a cigányok ilyen sok gyereket vállalnak. Mert, amint mondta, a „magyar” az ugye felelősségtudó, ezért egy-két gyereket vállal csak, a cigány meg nem törődik vele, hogy fel tudja e nevelni a gyerekeit. Úgyhogy itt tenni kell valamit.
Vitatkoztunk. Kérdeztem, kinél nem engedne több gyereket? Aki cigány? És aki „jól” él közülük, és úgy vállal sok gyereket? Aztán mi van a nem cigány mélyszegénységben élőkkel, ahol szintén sok a gyerek? És a vegyes házasságokkal? És azokkal, akik nem cigányok, de vallásuk miatt mégis nagycsaládot vállalnak? És aki nem vallási meggyőződésből teszi, csak mert arra tette fel az életét, hogy sok gyermeke legyen, és tisztességben fel is neveli őket?
Kértem, próbálja megfogalmazni azt a törvényt, ami alapján megoldható az általa felvázolt problémamegoldás.
Nem ment neki.
Nem is mehetett. Törvényi szinten ez nem szabályozható. Csak olyan elemek árán, amit egy ország ma nem vállalhat be. Ha pedig bevállalná, azt nem demokratikus államnak neveznénk, hanem valami másnak. Másképpen kellene.
Nemrég, Finnországban, az ottani romák értetlenül nézték a szociofotókat, melyeket munkánk illusztrálásaként bemutattam nekik. Leginkább azt kérdezték, ha ilyenek a körülmények, miért vállalnak ennyi gyereket. Náluk ez elképzelhetetlen – mondták. Amikor visszakérdeztem, miért, hosszasan beszéltek a gyereknevelés felelősségéről, az életszínvonalról. Nekik más a szemléletük. És mások az ország gazdasági feltételei, más a szociális háló, sok minden más. Tudom.
De eredményes változás csak belülről jöhet, szemléletben. Ezt kellene segíteni, ehhez igazítani a szabályokat, hosszasan, terv szerint, következetesen, kiszámíthatóan, összehangoltan.
A jó szándékú, kitartó akarat, pedig eredményt hoz majd. Van, ahol sikerült. Nekünk miért ne menne?
