A fiú régóta beteg. Sokáig azt hittem, nem mondanak igazat. Mert az nem lehet, hogy az egészségügy nem szállít be a kezelésekre egy nagybeteg, mélyszegénységben élő gyereket.
Pedig menni kell. Sokszor hetente. Vagy kezelésre, vagy, mert rosszul van. És a faluból ez nem egyszerű.
A beteget tömegközlekedési eszközzel nem lehet vinni, nem is bírná az utat. Marad a másik megoldás, amiből élnek errefelé néhányan: kocsit kell fogadni.
Ennek az ára úti céltól függ.
Ekkora távolságra, amire a beteget vinni kell, 6 ezer Ft az ár. Az anyja mindig bent marad vele a kórházban. A szállása nem kerül pénzbe, de ennie neki is kell. A család a létminimum alatt él. Ha a fiút hetente viszik, alig marad valami. Még négy gyerek van otthon.
Kezdetben sokan segítettek rajtuk, szívességből, sajnálatból. Ma már alig valaki. Tartoznak fűnek-fának, nem is kevéssel. És nincs miből visszaadni. Egyre több a haragosuk.
Néha én is besegítek a benzinbe. De nem bírom elfogadni, hogy ilyen esetben az egészségügy nem tud segíteni. Nekifutok a dolognak. Kapok egy telefonszámot, ahol elkezdhetem. Onnan egy másikat, harmadikat.
Végül valaki tud egy biztos személyt, aki majd segít, és közben bizalmasan, hogy lássam, mennyire megértő, megosztja velem az információkat. Hogy igen, járna az ingyenes szállítás, de a gyereket a kezelések között nem jelentik ki az orvosai a kórházból, akkor sem, ha hazamegy, mert, ugye, ezt mégis megérthetem, kevés a pénze a kórháznak, és így jutnak többhöz. És aki ugye papíron bent fekszik, annak nem lehet mentőt kérni….
A hölgy, aki a biztos segítségnek ígérkezik, ugyanezt mondja, a világ legtermészetesebb hangján. Hogy ez itt megszokott. És az anyuka igazán szólhatna, sokkal határozottabban, hogy írják ki az orvosok a fiút, és követelje a mentőt is. És nem igazán érti, hogy miért olyan hallgatag, és visszahúzódó. Ő már próbált nekik papírokat adni, alapítványokhoz, de nem töltik ki. Úgy véli, hogy kevés az érdekérvényesítő képességük, azért nem boldogulnak.
Végre megszólalhatok én is. Próbálom jelezni neki, hogy ő pl. azért van azon a helyen, hogy segítsen azoknak, akiknek kevés az érdekérvényesítő képessége. És talán lehet, hogy nem értik, kitől, mit kellene kérni. Hogy az apa nem tud írni sem. Hogy szegények, nagyon, és egészen biztos, hogy nem is mernek szólni. Semmiért. Tudomásul veszik azt, amit kapnak, azt, ami van.
Itt is több az olvasata a dolognak, a saját szempontjából tulajdonképpen mindenkinek igaza van. Az alulfinanszírozott kórháznak, aki minden lehetőséget megragad a pénzszerzésre, annak dolgozónak, aki a munkáját szívesebben fejti ki azok felé, akik gyorsan kapnak a lehetőség után. A mentősnek, aki elrendelés nélkül nem szállíthat.
Egy embernek az igaza sérül csupán: a beteg gyereknek. Mert neki kevés az érdekérvényesítő képessége.
