Egyszer, amikor még voltak kommentek a bloghoz, azt írta nekem valaki, azért csinálom ezt, mert bizonyára lelkifurdalásom van valami bűn miatt, és így, jótéteményekkel próbálok ellensúlyozni. Nem így van. Nem ezért teszem. És néha nekem is nehéz.
Aki ilyen munkába fog, annak nagyon előre kell néznie. A cél elérése messze van, és mindig meg kell erősíteni magunkban az érzést, tudom, tisztán látom, mit, miért teszek.
És ettől nem téríthet el pillanatnyi kudarc, düh, keserűség. Mert felelős vagyok értük.
Sokan ezt nem értik. Hogy miért csinálom, amikor gyakran megbántanak. Hogy nem látom, mennyire hálátlanok? Hogy csak követelőzni tudnak? Hogy hazudnak? Miért nem hagyom már a francba?
Az önzetlen segítséget maguk a támogatottak is nehezen értik. Nem ehhez vannak szokva. Sokan azt hiszik közülük, hogy ez a munkám, fizetésért teszem. Sokan ezért úgy vélik, nem dolgozom értük eleget. Nem értik, ha szólnak, miért nem ugrok azonnal, mi az, hogy még dolgozom a munkahelyemen.
Hogy én is csak egy ember vagyok.
Mint nemrég is: vasárnap reggel jön a visszahívós sms. Az anya panaszkodik, nincs lábbeli, nem tudnak iskolába menni a gyerekek. Sorban diktálja a cipőméreteket, hatot. És, hogy vigyek neki is ruhákat. De én válogassam ki, ne a kollégáim, mert ők mindig „öregeset” raknak, és neki divatos kell.
Aztán, a hét elején megyek. A készletünkben most a hatból négy cipőméret van, és a divatos ruhákra sem maradt időm, sok volt a tennivaló, máshol fontosabb segítség kellett.
Az asszony nincs otthon, otthagyom a cipőket a gyerekeknél.
Néhány óra múlva jön az sms. Visszahívom. Tajtékzik, kiabál, hogy keveset vittem, pedig ő megmondta, mi kell. Akkor inkább ne vigyek semmit, ha nem tudok azt, amit kér. Másnak bezzeg… hosszasan ragozza még, majd lecsapja a telefont.
Három nap múlva hív újra. Vagyis hívat az egyik gyerekkel. De hallom a telefonban, mellette áll, mondja, a kislány csak tolmácsol. Ne haragudjak, elnézést kér.
Nem haragszom. Tudom, nem engem akart bántani. Nekik is nehéz. Az adomány csak eszköz. Szükségszerűség. Mert nélkülözve nehéz jónak lenni. A másikra figyelni, szeretettel felé fordulni. Sokszor még azoknak is, akik nem nélkülöznek. Valahogy elfelejtődött.
Meg kell tanulnunk együtt gondolkodni. Adni, és elfogadni. Tenni valamit mindkét félnek. Az okok miatt és a célokért. Legfőképpen pedig a gyerekekért.
Messzebb kell nézni. Előre. Túl sokat néztünk hátra, és nem vontuk le a megfelelő következtetéseket sem. Talán még nem késő.
