Az ember, saját értékrendje, tapasztalata alapján azt hiszi, a család a legjobb hely egy gyereknek. Ám amikor a gyerek maga kéri, könyörögve, hogy vigyék el intézetbe, el kell gondolkodni.
A lány 12 éves. Mélyszegénységben él. Ő és még öt gyerek van a családban, a többiek már felnőttek. Ki börtönben, ki más falvakban él. Akárhol, mind hasonló körülmények között.
A házban, ahol élnek szinte semmi nincs. Sokan alszanak egy ágyban, víz, WC nincs, esténként az élelmen is állandó a veszekedés. A család alapkommunikációjában egymás szidása, mocskos szavakkal csúfolása természetes, már észre sem veszik. Ebben a legkisebbek is jeleskednek, anélkül, hogy tudnák, mit jelentenek, amit mondanak. A szülők nem bírnak rendet tartani. Semmiben. Sem a házban, sem az élet megszervezésében, sem a gyerekek között. Az anya gyakran agresszív. Ha „rájön az ideg” nem képes kontrollálni magát. Az apa inkább akkor ilyen, ha iszik. Akkor nagyon durva tud lenni.
A lány sokat szökik. Már volt öngyilkossági kísérlete is. A kicsik gondozása gyakran rámarad. Elbír a feladattal, de sokat hiányzik az iskolából e miatt is: ha az anyja elmegy valahova, neki kell vigyázni a kisebbekre.
Az iskola nem érdekli. Az osztálytársai sem. Idősebb tőlük, tavaly bukott ide. Nem ismerik egymást, de tudja, nem is akarnak vele megismerkedni. Máshogy élnek. Nincs közös téma.
Most nem bírja tovább. Az apja nem ad neki enni, még kenyeret sem. Piszkálja, szidja állandóan. Nincs megállása előtte. Ruhát, cipőt sosem vesznek neki.
„Pedig az én pénzemen venni kellene. A családin, amit én miattam kap. Az, az enyém. Ahhoz neki nincs köze.”- mondja indulattal.
Elgondolkodom. A jobb körülmények között élő gyerekek talán azt sem tudják, mi a családi pótlék. De ha tudják is, semmiképp sem az ő jövedelmüknek tekintik, amivel rendelkeznek. Milyen őrület ez, ahol egy 12 éves ilyen szinten küzd a jussáért? Hogy neki is jusson annyi, mint a többinek a családban?
Kéri, könyörög, segítsek. Fenyegetőzik, ha nem segítek, „begyógyszerezi magát” az anyja gyógyszereivel. Intézetbe akar kerülni. Mindenképp, minél hamarabb.
Nem akar szeretetet. Csak, hogy békén hagyják, és ne nélkülözzön.
Megnyugtatom, próbálok beszélni a családdal. Mindenkivel. Még mindig próbálom, hogy figyeljenek egymásra. Hogy úgy éljenek, mint egy család.
Csak egyetlenegy siker-sztorival tudnék többet felmutatni az állami gondozott tanítványaim között, mint a mélyszegénységben élőknél. Csak egyetlenegyet. Akkor talán nem hezitálnék.
