Az alapítványunk az iskolából kiindulva vállalta a családgondozásokat. Azokra koncentráltunk, akik járnak hozzánk, a suliba. A faluban ez először négy családot érintett. Már rég túl vagyunk ezen.
Úgy kezdődött, hogy néhány gyereknél érzékeltem a bajt. Hogy éhes, nincs megfelelő ruhája, cipője. Amikor elmentem hozzájuk, még próbáltam rájuk figyelve segíteni. Aztán a testvérek jöttek. Főleg a kicsik. Mert nem lehetett nézni. Nem lehetett nem segíteni. Utána már a családok teljes létszámmal benn voltak a körben. A gyerekruha, játékok mellé felnőttruha is került a csomagokba, élelem, mosószer, tűzifa. Egyre többen lettek.
Éreztem, ha így növekszik a kör, nem fogjuk bírni munkával. Próbáltam tartani magam valamihez, és mondtam, csak azokkal a családokkal tudunk foglalkozni, akiknek a gyerekei tanítványaink. És persze közülük is csak azokkal, akik együttműködőek, akik partnereink a gyerekek nevelésében.
Emlékszem, karácsony volt, amikor a fiatalasszony megállított. Kétségbeesett arccal, ölében az egyik gyerek, mellette még két kicsi. Talán három, és négy évesek voltak. Nagyon fáztak. A szemükből láttam, nagy a baj. Kérdezte, nem tanítanám e a gyerekeit, valahol, itt a faluban. Mert még nem iskolások. Még kicsik. De nagyon szegények, nagy problémáik vannak, és szüksége lenne a támogatásunkra.
Elszégyelltem magam. Nem lehetett azt mondani, hogy várjanak még, amíg iskolások lesznek. Természetes volt, hogy próbálunk segíteni. A hír persze gyorsan elterjedt.
Így kerültek be a kisgyermekes családok is.
Az öregasszony egy hónapja jött oda először. Bocsánatot kért, hogy megállított, és kérte, menjek el hozzá, a szomszéd utcában lakik, és nézzem meg, hogy él. Hogy nincsen semmije. Megnéztem. Tényleg nincs. A hideg házban alig volt valami. A napot általában valamelyik szomszédnál tölti, ahol fűtés van. Meleg ruhát kért, cipőt, és ha lehetne, egy kis élelmiszert.
Ígértem, ha lesz több adomány, viszek neki is, de nekünk a gyerekek az elsők. Megértően bólogatott. De ez a hír is gyorsan terjedt. Ezen a héten már három irányból igyekeztek idős asszonyok oda, ahol megálltam az autóval. Az egyiknek hályog van a szemén, alig lát. A másikon szakadt gumicsizma, szinte csak talpa van. Hetven-nyolcvan évesek lehetnek. És kérnek, panaszkodva, nem erőszakosan. Hozzájuk még nem mentem el. Látatlanban is tudom, milyen körülményeket találnék.
A szegénység nem válogat. A segítségnek sem szabad. Mégis, talán ott a legszükségesebb, ahol kiszolgáltatott korosztályt érint. A gyerekeket, és az öregeket. És a betegeket.
Nehéz meghúzni a határt. Próbálok a körülmények függvényében a legjobban dönteni. De iszonyúan nehéz mérlegelni, tisztán látni. Hogy a segítség oda menjen, ahová a legjobban kell, és úgy, hogy ösztönző is legyen.
