Minden rajzpályázati nyereménynek örülök. Furcsa érzésem van azonban, ha mélyszegénységben élő gyerek ér el valamilyen eredményt. Ilyenkor szeretnék kiabálni: emberek, nézzétek meg, honnan jön az a gyerek, aki a nyertes rajzot készítette. Hogy megmutassam, innen is lehet. De mit is lehet?
A kislány elsős. Kicsit későn kezdte a sulit, hatalmas hátrányokkal. Szeptember óta küzdünk együtt minden formáért,a kitartó figyelemért,a színekért, az eszközhasználatért.
Egyre jobban élvezi, egyre magabiztosabban rajzol.
Együtt örülünk.
Az email a héten jött, Lengyelországból. Az impresszionizmusról szóló nemzetközi rajzpályázatra küldtük a többiekével együtt az ő festményét is. Friss, öntörvényű, ugyanakkor érzéki kis tájképet. A faluját ábrázolta napsütésben.
A rajz elnyerte a nemzetközi zsűri tetszését, és a korosztályában díjazta. Sok ezer rajz közül. Anélkül, hogy ismerte, tudta volna, aki készítette, az mélyszegénységben élő, cigány kislány. Itt csak a rajz számított.
Nemrég rendezvényen voltunk a fővárosban. A színpadon fővárosi gyerekek léptek fel, mind jó körülmények között élő, stabil szülői és anyagi háttérrel, olyanok, akik sosem tudták, mi az a nélkülözés. A produkciók bájosak voltak.
A mieink is felléphettek. Azok, akiknek otthon semmijük sincs. Akik gyakran nélkülöznek. A táncprodukciójuk mindenkit lenyűgözött.
Örülhettem volna, mégis szomorú voltam. Vagy inkább dühös, keserűen dühös. Mert tudom, tehetségük ellenére ők sosem fognak annyit elérni, mint akár tehetségtelenebb, de jó háttérrel rendelkező kortársaik. Hogy bennük sosem lesz annyi magabiztosság, mint a társaikban.
Hogy az ő sorsuk, karrierjük, képességeiktől, tehetségüktől függetlenül már a megszületésük pillanatában eldöntetett.
Viviből sem lesz festőművész. De remélhetőleg kellően átéli a díj jelentőségét. Talán kicsit erőt ad neki, hogy próbálkozzon. Egy darabig biztosan tud töltekezni belőle. Egy darabig. Amíg nem gyűri le benne a büszkeséget a nyomorúság.
