78. Gyermekáldozatok

78. Gyermekáldozatok

78. Gyermekáldozatok

Sok megrázó dolgot tapasztalunk, élünk át, ha a mélyszegénységben élőkkel foglalkozunk. A legnehezebben azt viselem, ha gyerekeket ér valami baj. Akkor is, ha a dolog véletlenül történik, és főleg, ha szándékosan.

Sosem tudom feldolgozni egy régi  kis kedvencem esetét. SNI, cigányság, mélyszegénység, bűnöző család, minden volt addigi kis életében. Valami miatt különösen kedveltük egymást. Boldogan rajzolt velem délutánokon át, sikeres volt, és nagyon ragaszkodó.

 Aztán kiderült, hogy az apja zaklatta. Szexuálisan. A feljelentést később visszavonták, az apa büntetlenül megúszta, a kislány pedig az anyjával és testvéreivel elköltözött. De az eset miatt már visszavonhatatlanul kisiklott az élete, egy apja korabelivel a fővárosba ment, ott futtatták, végül terhesen visszajött.

Gyerekfejjel szült, az iskolát sosem fejezte be, sosem volt rendes munkahelye.

Már rég elvesztettem szem elől. Nem tudom, hol él, mi van vele. Tehetetlenül néztem végig, ahogy a felnőttek miatt vakvágányra került az élete.

A fotója ott van az asztalomon, erősítve a fájó emléket. Mert nem akarom elfelejteni.

Azért, hogy mindig figyelmeztessen: tennem kell valamit, ha bajt észlelek.

 Mint most is. Kirándulni vittem a kislányt. Alig nyolc éves. A családot jól ismerem, régóta próbálom segíteni őket. Az apa mindig is furcsa volt, sosem állt meg velem beszélgetni, mindig elsietett, ha meglátott, kerülte még a szemkontaktust is. Olyan érzésem volt, mintha valami „vaj lenne a fején…” Aztán elhessegettem magamtól a rossz gondolatokat, mondván, biztosan ilyen a természete. Most másképp gondolom.

Korábban is hallottam a szomszéd gyerekektől, hogy a kislányt télen órákra kizavarta a hidegbe, mert valami rosszat csinált. De csak meghallgattam, annyi bajuk volt a nagyobb gyerek állandó szökései miatt, akkor ez nem tűnt kiugrónak. De most hibáztatom magam. Már akkor lépnem kellett volna.

 Most, a kiránduláson…. a kicsi combján hatalmas, kékesfekete folt. Olyan helyen, ahol elesve nem lehet megütni. Annyira nem. Aztán elmondja, hogy apu volt. Részegen. Megrúgta. A hasát is. Az nagyon fájt. Mert kevés vacsora maradt neki. Mert a kislány is evett. A többi is, de őt valami miatt mindig kipécézi. Mindig ő kap. Mutatja a kezét is. Égésnyom van rajta. Ez is egy büntetés volt. Akkor az anyától.

Ordítani tudnék. Próbálok lehiggadni, mire hazaviszem. Az anya van csak otthon. Tagad, nem, ők sosem, az egyik fiútestvér volt. Kérdezem őt is, ő is tagadja. Nem, ő nem bántaná.

Neki jobban hiszek. Hisz még csak kilenc éves.

Megfenyegettem őket és most nagyon figyelek. Mindenre, a külsérelmi nyomokra, a történetekre, a tekintetekre. Az első jelre lépni fogok.

 Sok gyerek nő fel így. Tudom, ehhez nem kell szegénység. De valahogy mégis…Itt sok ehhez hasonló eset a nyomorúságból jön. A nélkülözés, a mindent feledtető alkohol miatt.  Itt kevesebb a pozitív hatás, itt ezt a mintát viszik tovább. Kisebb nagyobb büntetések, verések, lelki terror nyomorítja meg őket. Aztán ők is ilyen szülővé válnak, mert csak ezt látják. Ezért nem elég az iskola. Mert erre nem tud hatni. Ezért kell a családokkal is dolgozni.

Hogy ne ezt a szülői magatartást reprodukálják felnőtt életükben.


Facebook Comments