A veszteséget, amit a munkánk célcsoportjában naponta megélünk, nehéz feldolgozni. Gyerekek, családok sorsán kellene változtatni, ami már önmagában is nagy kihívás, az meg, hogy az ember látja, a rendszer mennyire nem képes hatékony beavatkozási pontokat találni, számomra még nehezebbé teszi ezt az egészet.
Persze meg lehetne elégedni azokkal, akikre tudunk hatni, kiragadni egy-két családot, gyereket, lehetőleg olyat, ahol a siker biztosra körvonalazódik, és csak velük dolgozni. Az mutatná: lám milyen eredményesek vagyunk, mi aztán tudjuk, hol a megoldás, hogy kell ezt csinálni. És tudom, hiszen nekünk is vannak ilyenek, érettségizettek, felsőoktatásba kerülők, tudom, hogy ez is egy út, nagy lépés, nagy siker. De nekem nem megy.
Nem tudom, hogy a korral jár-e, mármint hogy öregebb, és talán bölcsebb is vagyok, vagy az ügy-képviselet szempontjából folyamatosan nehezedő politikai-társadalmi közeg, de egyre többet agyalok alapvető kérdéseken, a fókuszokon, a stratégián. És persze figyelem a hasonló területen dolgozókat, legyen az állami szféra, egyházi, vagy civil, hogy ők miként viszonyulnak… mert az ugye korántsem biztos, hogy az én megközelítésem a jó.
Az alapvető kérdés az, hogy a közvetlen “célcsoporttal” (nem szeretem túlságosan ezt a szót, ezért tettem idézőjelbe) való munka elégséges-e, vagy ezen túl kellene-e a rendszerrel is foglalkozni?
Akikkel beszélek, jellemzően szinte mindannyian a kiégés tüneteit mutatják. Az állami szférában dolgozók talán leginkább. Évek óta gyűjtögetem az emblematikus mondatokat, melyek a beszélgetésekben elhangzanak: “Mindig azon gondolkodom, van-e értelme a munkánknak? A válaszom pedig az, hogy nincs.” ...
Írtam már egyszer-kétszer erről, de azt hiszem, mindig jó elővennem a témát, egyrészt, mert van, akinek új lehet, és muszáj elmagyaráznom, hogy érthetőbb legyen, másrészt, mert mindig alakul, változik minden, ez is.
Szóval, mikor elkezdtem, a teljes rendelkezésre állás idejét éltem. Egy hónap alatt ötszáznál is több visszahívós sms-t kaptam, ha nem hívtam vissza rögvest, nyomban jött a következő. Többször is. Nem számított, hogy elmúlt este nyolc, vagy, hogy épp a vasárnapi ebédhez ültünk le a családdal. Akik beszélni akartak velem, nekik azonnal kellett elmondani, mire lenne szükségük, vagy épp gyorsan be kellett mószerolni valakit.
Már nem tudom, ki volt akkoriban nálunk, de figyelmeztetett, és jól megjegyeztem, hogy az állandó rendelkezésre állás a szociális munka (vagy munkás) halála. Mivel már egyre terhesebb volt nekem is, és kezdtem érteni valamit ebből az egészből, próbáltam szabályokat alkotni.
Sok szakdolgozó talál rá az Igazgyöngy munkájára, sokféle megközelítéssel elemzik a tevékenységeink különböző szegmenseit, az oktatástól a szociális munkáig, a társadalmi vállalkozástól a kommunikációig, szinte minden...
Sok csodás pillanatot kaptam már a munkám révén az élettől, sok fantasztikus emberrel kerülhettem kapcsolatba. Minden találkozás tanított, megerősített, segített abban, hogy jobban értsem, lássam a szerepem, azt, hogy mivel van dolgom, és mivel nincs, mire kellene erősebben koncentrálnom, vagy mit kellene elengednem, hogy az ügyet, amire feltettem az életem,...
