A félévi bizonyítványosztás után mindig újratervezzük az Igazgyöngy-ösztöndíjba bekerülők névsorát. Egy különleges ösztöndíj a mienk, amelyet támogatóink biztosítanak, és ami az idén 15 településről 92 hátrányos helyzetű gyereknek a tanulmányait támogatja. Többlépcsős, van benne “ösztöndíj előszoba”, teljes ösztöndíj, és egy kiemelt Dragan-ösztöndíj is. Kapcsolódnak hozzá más támogatások is, középiskolásoknak bérlet,...
Sokat töprengek a stratégiánk kapcsán a motiváció kérdésén. Azt hiszem, a szakmai munkát erre a szálra kell felfűznünk a későbbiekben, és az volt az eddigiek legnagyobb kihívása is. Hogyan tudjuk támogatni a bevonódást, felébreszteni az akarást, beemelni a hosszú távú gondolkodást, erőfeszítést, ott, ahol az egyik napról a másikra élés,...
Miközben Melinda Gates: A nő helye című könyvét olvasom, eszembe jutott egy jó néhány évvel ezelőtti történet, mikor egy külföldi alapítvány, ami dél-ázsiai elszegényedett országokban szervezett segítő programokat, Magyarországon is partnerszervezeteket keresett. Azt hiszem, minket elsőként látogattak meg, és amikor beszélgettünk a munkánk kihívásairól, nagyon nem értették a motiváció hiányát....
Több mint 750 kérést rögzítettek a kollégáim, a mi működési körzetünkből, melyben a szülők segítséget kértek a beiskolázáshoz. És biztosan volt száz, vagy még több, ami az ország különböző pontjairól érkezett, ahová mi már nem tudunk eljutni, nekik próbáltunk más szervezeteket...
Ezzel a három kérdéssel ebben a formában az Adeqatus Kft. nekünk nyújtott képzésén találkoztam, ahol a vezetői képességek fejlesztése volt a cél. Hogy akkor lesz sikeres egy feladat kiadása a munkatársaknak, ha ezeket a területeket is megvizsgáljuk.
Nyilván nem csupán a vezetői készségek területén alkalmazható ez, hanem mindenhol, az iskolában is, és a társadalmi leszakadás ellen végzett munkánkban is. Igaz ez a foglalkoztatásban, vagy a kríziskezelésben is, mindenhol, ahol hatni próbálunk. Akár direkt módon, akár indirekten.
Ha eseteket mesélek el, talán érthetőbbé tudom tenni. Szeretnénk pl. ha tudatosabb lenne a családtervezés, és nem az abortusz lenne a megoldás a nem kívánt terhességre.
Az Igazgyöngyben nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is foglalkozunk. Létszükséglet ez, hiszen a gyerekekre irányulhat bármilyen pozitív hatás, annak nagy része eltűnik, ha a család más tartalmakkal tölti meg az életet, mint amit az iskolában tanulnak. Az oka ennek egyszerű: a szülők sem kaptak az iskolától eleget, ők is a családi minta átörökítésével alapozták meg az életüket, ezért ismétlődik újra és újra a generációs szegénység. Ugyanazokkal az életstratégiákkal találkozunk mi is, akik sok családnál már a második generációval dolgozunk.
Tíz évig hittünk abban, hogy az iskolában eleget tudunk hatni. Aztán be kellett látnunk, hogy nem, a generációs szegénységben élő családoknál más munkára is szükség van. Tizenhat éve értelmezzük ezt a hátteret, tárjuk fel az újabb és újabb túlélési stratégiákat, a traumatizáltság okait, és próbáljuk követni a változásokat is, melyek egyre gyorsabban alakítják ezt a közeget is.
Több beszélgetésben vettem mostanában részt, ahol a kérdés a bevonódás támogatása volt, a motiváció felébresztése. Nagy kihívás ez, mind a gyerekeknél, mind a felnőtt közösségekben.
Azt tanultuk valamikor, hogy a motivációnak belülről kell jönnie, anyagi dolgokkal, kötelezővé tétellel nem lehet felépíteni. Nos, ezt muszáj megcáfolnom. A generációs szegénységben, a mindennapok túlélésében, az állandó vágyakozásban ugyanis eleinte muszáj a tárgyiasult dolgok motivációs erejére építenünk. Muszáj innen indítani, hogy elmozdulás legyen. Az azonnali “eredmény” megtapasztalásától, tárgyiasult formában.
A héten egy erősen szegregálódó suliban, az órám előtt bejött pár nagyobb gyerek hozzám a terembe. Párat közülük alsóban tanítottam, érdeklődtek, hogy vagyok, mi újság, kiket tanítok most, stb. Egy fiút nem ismertem, de ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe: “én nem járok rajzra… kiiratkoztam.” “És miért?” -kérdeztem. Rántott egyet a vállán: “Mert így megyek haza, már háromkor”. “És mit csinálsz otthon?”- faggattam tovább. “Hát semmit. Pihenek otthon a melegben….”
Beszélgettünk még, ki, mivel tölti az időt, aztán elmentek. Én pedig azóta is sokat gondolkodom azon, hogyan lehetne változtatni az attitűdön, ami ilyenkor, gyerekkorban alapozódik meg, és lesz majd meghatározó felnőttként is. Mert megtapasztaljuk ezt gyakran a családokban, akik generációs szegénységben élnek. Felnőtteknél és gyerekeknél is.
Sokat gondolkodom azon, hogy lehetne jobban. Azt már biztosan tudom, hogy gyorsabban nem lehet, hiába akarnánk. A generációs léptékben felhalmozódott, beépült viszonyulásokat nem lehet gyorsan megváltoztatni, a megoldások is csak generációs léptékűek lehetnek.
Azt is világosan látszik, hogy az oktatás nélkülözhetetlen, de nem elégséges beavatkozási pont. Ennek az oka az, hogy a szülők is alapkészséghiányosak, a világlátásuk beszűkült, és az életstratégia-építésben, amiben a túlélés a fő vezérelv, nincs meghatározó szerepe a tanulásnak. Mondhatnám úgy is, hogy a szülői generáció is magára volt hagyva, de talán még pontosabb, ha azt mondom, a nagyszülői is, és talán előtte sem volt olyan rendszer, aminek a hatása tartósan beépülhetett volna.
Valahogy olyan ez egész, mintha az ország működését meghatározó folyamatok nem lennének kompatibilisek a generációs szegénység megtörésével. Annyira mások a hangsúlyok, az érdekek, hogy abba nem fér be egy generációs probléma értelmezése sem, nemhogy a megoldáskeresés. És lassan a tudáshiányokból adódó manipulálhatóság jó eszköz lett a választások idején a hatalom megtartásához. Ennyi lett ennek a társadalmi csoportnak a “politikai haszna”. Kívülmaradtak mindenen.
