Sokat töprengek a stratégiánk kapcsán a motiváció kérdésén. Azt hiszem, a szakmai munkát erre a szálra kell felfűznünk a későbbiekben, és az volt az eddigiek legnagyobb kihívása is. Hogyan tudjuk támogatni a bevonódást, felébreszteni az akarást, beemelni a hosszú távú gondolkodást, erőfeszítést, ott, ahol az egyik napról a másikra élés,...
Van ennek a munkának egy érdekes területe. Ha az ember logikusan belegondol, azt vélheti, ha megjelenik egy olyan településen, ami a társadalmi leszakadás összes problémáját magában hordozza, és belekezd egy segítő munkába, megpróbálva élhetővé tenni a települést, jót...
Most, hogy elkezdtem elemezni, összegezni, továbblépést, fejlődést, növekedést tervezni az Igazgyöngynek, egy kicsit megpróbálok (amennyire képes vagyok rá) kívülről ránézni erre az egészre, több oldalról is értelmezve a...
Miközben Melinda Gates: A nő helye című könyvét olvasom, eszembe jutott egy jó néhány évvel ezelőtti történet, mikor egy külföldi alapítvány, ami dél-ázsiai elszegényedett országokban szervezett segítő programokat, Magyarországon is partnerszervezeteket keresett. Azt hiszem, minket elsőként látogattak meg, és amikor beszélgettünk a munkánk kihívásairól, nagyon nem értették a motiváció hiányát....
Ahogy az idő telik, és egyre többet foglalkozom azzal, hogy milyen jövőkép körvonalazódjon az Igazgyöngyt előtt, egyre gyakrabban visszanyúlok a stratégiánkhoz.
Elgondolkodtam, hogy amikor először állítottam össze, hogy mi mentén szerveződjön a munkánk, ennyivel egyszerűbb volt a világ, és azóta a nehezítő tényezők, kockázatok száma nőtt meg, vagy csak kevesebbet láttam és értettem a problémából, de az biztos, hogy az első változat egyszerű és világos volt. Ma már nem ilyen.
A folyamatosan bővülő beavatkozási területek, a hatások egy irányba terelése munkaköri átfedéseket hozott, egyre nehezebb volt szervezeti ábrán bemutatni ezt a szerteágazó tevékenységet. Amikor a társadalmi hatékonyságmérést is a munkánk részévé tettük, már világos volt, valami más struktúra kell, mint a korábban három pillérre állított beavatkozási rendszer.
Én is, mint szerintem sokan, nagy érdeklődéssel figyelem Steigervald Krisztián podcastjeit, amiben nagyon érzékletesen magyarázza el a generációk közötti viszonyulásbeli különbségeket. Több dolog is eszembe jutott már, ahogy hallgattam, többek között az is, mekkora felelőssége van a médiának abban, hogy ráirányítja a figyelmet olyan dolgokra, ami a mindennapokban jelen van az életünkben, folyamatos kihívást jelent, sok esetben frusztrációt okoz, és bele sem gondolunk a miértjeibe.
Ez a terület is hiánypótló volt a közbeszédben, tanulunk belőle, jobban értjük magunkat és a körülöttünk levőket is. Persze ehhez kell egy ilyen szakember is, mint Steigervald Krisztián, no meg egy olyan műsor, mint a Friderikusz podcast, ami kellő látogatottsága révén képes bevinni a témát vele a köztudatba, és menedzselni tovább.
Szóval lehetne így is működtetni a médiát, ennek értelme lenne, tudásbővítő funkcióval, ami sokat tehetne azért, hogy jobb legyen az emberek mentális állapota. Ettől azonban messze vagyunk, nem ez a cél, és ezért az eszköz sem ez. Nem magyarázó, közérthető, és az embereket a világ és önmaguk megértéséhez segítő előadásokat kell előtérbe helyezni, hanem a sok pénzért felépített, manipulatív, gyűlöletkeltő, a gondosan kiásott árkokat tovább mélyítő tartalmakat. És ez nem generációs meg nem értés most részemről.
Érdekes kérdést kaptam a minap az egyik riportban. Arról kérdeztek, szerintem mennyire sikerült hatni a munkámmal? Érzésem szerint nem annyira az eredmények voltak ebben a kérdésben a fontosak, hanem az, vajon hagyunk-e valamilyen nyomot a működésünkkel? Valamit, ami változást hozhat... Bár lehet, ezt azért értelmeztem így, mert 63 évesen már az embernek lassan ezzel is számot kell vetnie.
Egy ilyen segítő, esélyteremtő civil szervezet működése egyébként is érdekes. Mert ugye azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség. Furcsa ezt így kimondani, de azt hiszem, fontos így is látni. A célok tisztán látásában mindenképp meghatározó. Hiszen nem azért dolgozunk, hogy állásunk legyen, hanem azért, hogy a társadalmi leszakadást mérsékeljük. És ha ezt sikeresen csináljuk, akkor az lesz a vége, hogy nem lesz szükség a munkánkra.
Szóval, az igazi motivációnak annak kell lennie, hogy a végén felszámoljuk magunkat. Abszurdnak tűnik, de a hatékonyság mérésében ez egy meghatározó attitűdöt feltételez. És jó is lenne így, ha csak és kizárólag a mi munkánktól, befektetett energiánktól függene, mennyire vagyunk képesek eredményesek lenni ebben a küzdelemben.
Azt talán mindenki megtapasztalta már, hogy ahol sok szemét van, ott könnyebben szemetelnek mások is. Nagy küzdelem nekünk is, hogy ne legyen lehangolóan szemetes minden. A házak zöme körül rendezett, vagy viszonylag rendezett már a környezet, ahol erősebb az önfenntartási képesség, ott mindig is rendezett volt, ahol ez gyengébb, nos, ott elég változtatos a kép. Van, ahol semmit sem tudunk hatni, és van, ahol szakaszosan.
A településeken a háztartási hulladék kukába gyűjtése és elszállítása persze nagy segítség, mi is segítünk intézni, ha valaki költözik, és nincs kuka, hogy legyen mihamarabb, mert így megakadályozhatjuk, hogy a ház körül gyűljön a szemét. Mert pontosan tudjuk, hogy az elszemetesedett telek mellett hamarosan ott lesz a hulladék az utcán is, mindenhol az árokban, ott lesz az elhagyott telkeken, a bokrok alatt, majd a településre vezető úton is.
Ahol meg sok a szemét, ott hamar kialakulnak illegális szemétlerakók is, és a szomszédos településeken élők is azt gondolják, ha oda kiviszik, ahol már eleve van, az jó megoldás lehet. A szemét meg csak gyűlik…sok esetben veszélyes hulladékkal együtt.
Nemrég ért minket az a döbbenetes felismerés is, hogy bevált gyakorlat a háztartási hulladék elásása. Ami környezeti szempontból vállalhatatlan, ráadásul akadálya, hogy azon a területen művelés alá fogja a kertet bárki, miközben erre is gyúrunk, a kiskert-programban.
Rémülten nézem a törvénytervezetet, a társadalmi leszakadásban végzett munkánk szemszögéből is. Azt hiszem, ebben az egészben az a legnehezebb, hogy miközben megtaláljuk azokat az utakat, beavatkozási pontokat, amelyek a megoldást rejtik, közben a rendszer folyamatosan lezárja, vagy leszűkíti őket.
Így, miközben eltökélt célunk, hogy ne egy civil zárványt hozzunk létre, melyből majd maximum szakirodalmi lábjegyzet lesz, mint “jó gyakorlat”, vagy szakmailag is értékelhető próbálkozás, hanem a rendszerre próbáljunk meg hatással lenni, folyamatosan szorulunk abból.
Az egész pedagógusszakma leértékelődött. A folyamat nem most kezdődött, de mostanra csúcsosodott ki. A szakemberhiányt úgy próbálják megoldani, hogy minimalizálják benne a szakmaiságot. Ott van ez a szakemberképzésben, a képzési idő rövidítésével, vagy a felvételi ponthatár nevetségesen alacsony szintre állításával, és ott van az alkalmazási feltételek rögzítésében is.
Próbálom már jó ideje megérteni, mi, miért történik körülöttünk. Próbálom ezt nagyobb távlatokban is nézni, hiszen az egész pályafutásom a társadalmi leszakadás elleni munkában telt, még, ha az elején nem is ennyire tudatosan, és csak a pedagógiára koncentrálva. A felismerés, hogy ez az egész mennyire bonyolult, és mi minden hat rá, folyamatos tanulás volt, és az ma is.
Azt gyakran mondom, hogy mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik, el kellene tölteni legalább egy évet a szegregátumok világában, mert itt nagyon átértékelődik minden az emberben, tudásról, magabiztosságról, hatásokról. Itt hamar megtapasztalja a tehetetlenség bénító érzését, ugyanakkor sokszorosára nő a késztetés is, hogy próbáljon tenni valamit.
Bár nem vagyok abban biztos, hogy ez mindenkire úgy hatna, mint rám, hiszen ehhez kell önreflexió is, no meg némi önazonosságra törekvés. Mert ha valaki úgy vesz ebben részt, hogy a történet leginkább róla szól, az kényszeres önigazolásba csúszik, csak a sikerekről beszél, mert attól fél, ha bevallja, mennyire nehéz és kudarcokkal teli ez a munka, akkor az ő nimbusza sérül. Vagy lehet, csupán annyira hisz a maga igazában, hogy ezt nem is tudatosan csinálja…bár e mögött is ott lehet valami elcsúszás, amivel érdemes lenne szembenézni.
