Most, egy felkérés kapcsán elgondolkodtam, milyen változásokon mentem én át, az elmúlt 14 évben, mióta az oktatás mellett az esélyteremtés problémájában is dolgozom, sőt, egyre inkább abban.
Szándékosan írom így, az oktatás és az esélyteremtés problémájában, mert talán ez lett a meghatározója az én változásaimnak is, hogy folyamatosan növekvő problémává vált Magyarországon az oktatás és az esélyteremtés ügye is. Persze tudom, sosem volt ez problémamentes, de nem mindegy, hogy csak a problémák halmozódása van jelen valamiben, vagy a megoldások lehetősége kerül túlsúlyba.
Mindig igyekeztem és igyekszem ma is, hogy önreflektív maradjak. Persze ezen folyamatosan dolgozni kell, mert védekezni kell a kiégés ellen is, ugyanakkor nem eshetek át a “mindent én látok jobban” oldalra sem. Ami a legfontosabb volt talán, az a másik helyzetével való azonosulás, ami sokat segíthet az okok megértésében.
De menjünk vissza az elejére. Arra a naiv, kicsit romantikus, segíteni akaró szerepre, amivel megjelentem a szegregátumban. A gyerekek helyzete, a lakhatási szegénység látványa sokkolt, érzelmileg teljesen maga alá temetett, és csak egyet akartam, segíteni, adni, pótolni, ami hiányzik.
Tovább olvasom
