Több mint 750 kérést rögzítettek a kollégáim, a mi működési körzetünkből, melyben a szülők segítséget kértek a beiskolázáshoz. És biztosan volt száz, vagy még több, ami az ország különböző pontjairól érkezett, ahová mi már nem tudunk eljutni, nekik próbáltunk más szervezeteket...
Szándékosan írtam így, ez a hullámzás nagyon jellemzi ezt a munkát. Mindig van persze valami pozitív, amibe kapaszkodhatunk, de mi sosem tagadtuk le a kudarcokat sem. Különben mindenki azt hinné, hogy ez egy sikersztori, megvan a megoldás, kész, ki lehet pipálni ezt...
Sokszor írom, mondom, hogy az intézményrendszer ügy-kezelő fókusszal működik, nem törődve az okokkal, amelyek azonban folyamatosan újratermelik az ügyeket. Mi, az Igazgyöngyben az okokra fókuszálunk, ami mögött egy sor olyan probléma húzódik, amire hatni kell valamilyen módon, sokáig, összehangoltan, hogy változzon a helyzet, és életstratégia-váltás következhessen...
Vannak olyan minták, amelyek gátjai a szegénységből való kitörésnek, de nem igazán tudunk változtatni ezeken. Újra és újra nekifutunk, de nem találunk fogást rajta. Vagyis, ez így nem igaz, mert ennek is van több szintje, van, ahol van remény, látunk apró (néha nagyobb) elmozdulásokat, máshol viszont tényleg megtörhetetlennek látszik a minta.
Az okokat keresgélve persze sok minden előkerül. Leginkább olyan erőssé formálódott szerepek, melyek egy-egy családon belül megingathatatlan mintát képeznek.
Vegyünk most ebből kettőt. Egy női és egy férfi szerepet. Amelyeknek átörökítései leginkább attól függenek, mennyire meghatározó a mintaközvetítő az adott családi hierarchiában, és hozzájuk milyen szerep kötődik. Ha gyengébb, akkor más erők jobban hatnak. Ha erősebb, akkor az kiszorítja a változás lehetőségét.
2009 szeptemberében kezdtem el írni…hihetetlen, hogy ennek 16 éve. Minden héten megosztok azóta egy-egy történetet, gondolatsort, elmélkedést a társadalmi leszakadásban végzett munkánkról.
Annak is van persze egy története, hogy egyáltalán mi indított el az írás, a blogírás felé. Az egész az éppen most megszűnő OFOE (Osztályfőnökök Országos Egyesülete) egyik rendezvényén kezdődött, ahol Szekszárdi Juli azt javasolta nekem, hogy kezdjek az ő oldalukon egy Esélyegyenlőségi Naplót a munkánkról. Én addig nem írtam sehova… de belevágtam. 2009-ben kezdődött, azt hiszem 66 naplóbejegyzés született itt, ami különleges volt, sok embert megérintett, talán, mert őszintén mutattam be olyan megélt helyzeteket, amivel sokan találkoztak, de nem nagyon beszélt róla senki. Mert túlságosan problémás volt, akkor is.
Sokszor mondtam, hogy a generációs szegénység mérséklésére ebben a struktúrában nem látok esélyt. Hogy strukturális változás kellene.
Mondom néha azt is, hogy milyen jó lenne, ha úgy működhetne, mint mikor egy rajzot készítünk…és látjuk, hogy nem lett jó a kompozíciója, a szerkezete, ezért kiradírozzuk az egészet, és a tiszta lapra újra felrajzoljuk. Mert amikor az elején látszik, hogy nem lesz jó, abba nem szabad több munkát fektetni. Újra kell építeni.
Persze ezt nem lehet megtenni egy intézményrendszeri struktúrában. Egyszerű lenne, de képtelenség, még akkor is, ha nálunk az lett a szokás, hogy minden új kormány a kukába dobja az előzőtől megörökölt fókuszokat, működéséket, és újratervez. Mert ezek a társadalmi szempontból alapvető fontosságú feladatok, amelyeket valamilyen formában az állam (vagy önkormányzat) biztosít, adott intézményi struktúrákban szerveződnek. Bár a világ gyors változásához változó sikerrel igazodnak, ez a tagozódás (oktatás, egészségügy, szociális ellátás, közbiztonság, stb.) adott. Vagyis ezeken belül kellene a működésben valamit hatékonyabbá tenni.
Az Igazgyöngy munkájában a tapasztalati kép azt mutatja, hogy nagyságrendileg több a kapcsolódás a társadalmi leszakadásban élő nőkhöz, mint a férfiakhoz. Így volt ez az elején is, mikor megjelentem a kis faluban, és a gyerekekkel játszani kezdtem az utcán. Akik odajöttek, beszélgetni kezdtek, később behívtak a házaikba, bizalmukba fogadtak, ők mind a nők, az édesanyák voltak.
Ennek nincs köze ahhoz, hogy én is nő vagyok, mert a mai munkafelosztásban férfi kollégáim is kapcsolódnak a közösségfejlesztéshez, sőt, akinek a szociális részt egyre inkább adom át, ő is férfi. Egyszerűen a nők, nyilván a gyerekek miatt könnyebben kapcsolódnak. Van persze más is. A generációs szegénységben zömében a nők azok, akiknek megoldást kell keresni a nehéz helyzetekre. Ők mennek kölcsönt kérni, pénzt, vagy bármit, ők mennek szülői értekezletre, vagy, ha behívatják őket a suliba, esetleg esetkonferenciára a családsegítőbe, bármilyen konfliktusos, segítség-kéréses helyzetben az övék ez a szerep. Nem minden családban, de nagyon sokban ez a helyzet.
Az vitathatatlan tény, hogy minden gyermek tehetséges valamiben. A fejlesztésükhöz nélkülözhetetlen lenne az erre fókuszáló segítség, hogy a legtöbbet hozhassák ki magukból.
A hátrányos helyzetű gyermekek tehetséggondozása téma sok konferencián, vannak az iskolarendszerben is elindított folyamatok erre, mégis úgy érzem, az egész csak arra jó, hogy megint kipipáljunk valamit, mintha minden rendben lenne, itt is, ugyanúgy, mint a jobb társadalmi státuszú gyerekek esetében.
Vannak dolgok, ami ellen küzdünk, de a tudáshiány és a szocializáció miatt, még ha eszközökkel segítjük is, nagyon lassú a folyamat, amiben eredményt tudunk felmutatni.
De muszáj mozgatni, nekifutni újra és újra, mert ha hagyjuk, a csírája sem teremtődik meg a változásnak.
Ilyen a szájhigiéné kérdése is. És ennek nem csupán anyagi okai vannak, ha ingyen biztosítjuk, akkor sem tud még tömegesen és tartósan beépülni. Pedig a kellemetlen következményekkel nap, mint nap szembesülnek, mégsem lesz természetes napi rutin a fogmosás.
Már sokszor írtam róla…sőt, mondhatom azt is, sokáig harcoltam ellene, de alulmaradtam. Mégsem tudok nem beszélni róla, újra és újra előveszem, hogy legalább, amennyire rajtam múlik, a köztudatban tartsam. Mivel nem az állami oktatásban dolgozom, így (még) szabadon beszélhetek róla, és mivel közvetlen tapasztalatokat szerzek minden alkalommal, amikor órám van, olyan nézőpontokat is ki tudok hangosítani, ami nem “elméleti”.
A múltkor kiírtam egy posztban a facebookon egy kis eszmefuttatást megint, és akkor írta valaki kommentben, hogy fejtsem ki a blogban, hogy hivatkozni lehessen rá. Megteszem hát, hátha ez is egy hatás, a hivatkozási pont.
